Cinka baba története

Fogadjátok olvasónk, Zanáné Éva következő történetét. Gyanús, hogy nem csak a kisbabás anyukák szívét szorongatja meg:

Kis szemrehányást kaptam Évi lányomtól, amikor felolvastam az írásomat (lásd itt – a szerk.), (na, nem komolyat) pityeregve, hogy megint a Gabi történetét írtam meg először. Igaza van, és nem lenne igazságos, ha nem osztanám meg Veletek az ő történetét is.

(a kép csak illusztráció)

Cinka baba története

23 éves múltam 1991 januárjában. Újra áldott állapotban voltam. (Évi szocpolgyereknek hívja magát néha poénosan.)

Fél idős terhes voltam, amikor ultrahangra mentem. Egyedül voltam, megszokott rutin volt, akkor nem volt ennyire „divat”, hogy az apukák is ott legyenek. Legalábbis én nem igényeltem. Egy idősebb, köztiszteletben álló szülész-nőgyógyász orvos vizsgált meg. Feltűnt nekem, hogy sokáig tart. Ráncolja a homlokát, újra és újra visszatért a hasamon egy-egy területre. Nem szól semmit. Éreztem, hogy valami baj van. Egyszer csak kérdezi: „Kisfia van otthon?” „Igen” – válaszoltam. „Hát úgy néz ki, hogy ő nem kisfiú lesz!” Akkora boldogság szaladt végig rajtam, hogy rám szólt, ne örüljek ennyire. Közölte, cisztás képletek vannak a veséjén. (Azt hiszem utólag, kicsit kegyetlen volt velem, de nem ítélkezem…) Másnapra visszarendeltek ultrahangra. Egész nap lődörögtem, nem találtam a helyem. Tele volt a fejem mindennel. Kérdésekkel, miért, és hogy történhetett ez a egész velem, velünk? Megkérdeztem a gyógyszerészt, mi az ciszta. Azt mondta, az folyadékkal teli kis hólyag. Nyugtatott, nem lesz semmi baj, ne aggódjak. Azt hiszem, akkor tudatosult bennem igazán, milyen egyedül is vagyok…

Kint üldögéltem a férjemmel a kórház folyosóján, a szívem tele aggodalommal. Félelmet nem éreztem, csak a gyötrő, tudatlan aggodalmat. Bentről kihallatszott az orvos telefonáló hangja. Nem emlékszem szavakra, mondatokra. Mondtam a férjemnek, biztos elküld valahová, azért telefonál. Nyílt az ajtó bemehettünk. Három orvos volt bent, megvizsgáltak stb. – nem akarom részletezni –, majd megkérdezte, elmennénk-e Szegedre egy genetikai vizsgálatra.
Persze, elmentünk, de a professzor úr nem várt bennünket, elutazott az édesapjához. A sors fintora talán. Nem akarták tudatni az égiek, miért történt így…

Végül sikerült elintézni az anyukám segítségével, hogy megnézze a babámat egy adjunktus. Sikerült a sokk okozta bénultságon túl lenni, és néhány információt kérni magáról a multicisztás veséről. 100 évig élhet egy vesével, mert a jobb oldalán szinte dupla nagyságú. Magas vérnyomást okozhat, a lényeg, jobb, ha megműttetjük, eltávolíttatjuk azt a vesét, mert működőképes szerv soha nem lesz belőle. Körülvettek arab orvossegédek, mosolyogtak rám, angolul beszélt hozzájuk az orvos, aki vizsgált. Hallottam a szívhangját az én kis Drágámnak, közben szégyelltem magam az idegen férfiak előtt… Sokkal okosabb nem lettem azon kívül, hogy jobb, ha kisbabaként esik túl rajta és nem emlékszik rá.

„Eseménytelenül” jött el szeptember első napja. Az orvosommal megbeszéltük, hogy 4 nappal a szülés előtt befekszem a kórházba. Becsomagoltam és elindultunk. Szolnok előtt 1 km-re beleszúrt a fájdalom a hasamba. „Gabi! Szerintem én ma megszülök, fájásaim vannak!” (Reggel háromnegyed 8 volt.)
A folyosón már összefutottam Molnár főorvos úrral és mondtam neki, hogy én úgy érzem, mindjárt szülök. Szinte apaként átölelte a vállamat, és lassan araszolva bekísért a emberekkel tele folyosón a rendelőbe. „Jöjjön, drágám, megnézzük!”

Felesleges részleteznem, nagyon gyorsan jöttek az események. Azonnal szülőszobára mentünk. A férjemtől csak épp elköszöntem. Mondta neki az orvos, 2 óra múlva érdeklődhet.
Szeptember elsején fél 11-re megszületett 3300 grammal, 62 cm-el Éva Annamária. Szépségesen gyönyörű és kreol bőrű. Azt mondják, egy ilyen picike még nem mosolyog… Nem tudtam vele betelni! Kicsit nehezen akartak vele hazaengedni. Meghallottam, amikor a szülész-nőgyógyászom mondta a csecsemősnek: „Ne csináljátok már ezt vele, hadd menjen haza megnyugodni. Még most szült!” Köszönöm neki!

4 hét múlva újra kórház. Kismamák a hetedik emeleten, gyerek-intenzív a másodikon.
A műtét napjáig 3 nap telt el, mindenben segítettem a nővéreknek, szoptattam, fürdettem, hajnalban már fejtem a tejem, tettem a hűtőbe a többi babának. 4. nap arra mentem reggel, hogy apróka kis öklei, lábai ki vannak kötözve az ágy rácsához, fejébe bekötve az infúzió. Barna kis arca világított a hófehér lepedőn szájacskája mosolygott. Nem egyszer! Többször! Tudom, hogy mosolygott rám! Azt hiszem, akkor összecsúszott bennem minden, mélyről jövő zokogás tört fel belőlem, messziről kúszott felém a nővér vontatott nyávogós hangja: „Tudja anyuka, hogy ez a baba érdekében történik, ne sírjon!” Nem szólt a szám, de belül igen… Miért ne? Eddig nem sírtam, tettem a dolgom teszem ez után is!
Csak arra emlékszem, 11 körül szólt a liftes néni (nem a nővér, és nem az orvos!), hogy most hozták fel a babámat a műtőből. Mindenki tudta körülöttem, hogy ő az enyém, és milyen műtéte volt. Az intenzíven tele csövekkel, fehér kis teste felpuffadva az infúziótól. Ültem mellette, arcomon folytak a könnyeim. Hangtalanul zokogtam, simogattam a kis kezeit. Beszéltem hozzá, hogy nemsokára hazamegyünk. Éjjel nem tudtam aludni, lementem fejni a tejet, mert mindig tejes lett a párnám. Éjjel 3-kor megint oda ültem az intenzív ajtajához. Vártam, hogy reggel 8 legyen. Nem mondtak semmit, a nővér sem, az intenzív főorvosa sem. Nem engedtek be Hozzá. Közölték, a műtétet végző orvost várjam meg. Miért nem üvöltöztem? Miért nem őrjöngtem, hogy engedjenek be hozzá, látni akarom? Nem tudom! Csak azt tudtam, történt valami az éjjel Vele. A műtétet végző orvos poénosan azzal fogadott: „Megijesztett bennünket a kisasszony! Újra meg kellett nyitni, az éjjel vért is adtak neki, de már minden rendben van, jól van.”
Bemehettem hozzá. Istenem, mi történt, mit csináltak Vele, hogy vért kellett neki adni? Erre sem kaptam választ soha. Kis hasa felpuffadva, leállt a gyomorműködése, gyomorszondán sem táplálhatták addig, amíg nem kezdett a pocija lappadni.
Egy este a főnővér mellém ült beszélgetni, majd megkérdezte, a férjem miért nem jön be ide hozzánk. Azt mondtam, ő nem bírná elviselni ezt a látványt. 30 éve volt a pályán, nem forszírozta tovább a kérdést, volt benne tapasztalata.
Jól alakultak a dolgaink. Először, amikor újra a mellemre tehettem, annyira szopni akart, hogy elkékült a szája, fuldokolni kezdett. Az egyik nővérke leszidott, hogy nem szabad túletetni. Óvatosan kellett volna etetnem a gyomorműködése és az éhség miatt. Igen lehet, de nem lett baj. A gyermekosztály főorvos asszonya megengedte, hogy engedély nélkül vegyek ki anyatejet a babámnak, mert észrevette, hogy mindig lejárok. Nem számítottam erre, nagyon jól esett.

gyönyörű és vidám (és tényleg! – a szerk.)

Eltelt 20 év. Gyönyörű nővé cseperedett. Természete vidám, rengeteget nevet pici kora óta. Ha ő nem lenne, nehezebben bírtam volna az éveket elviselni. Hiszem, hogy nélküle sok mindent nem bírtam volna. Erőt adott a hosszú évek alatt a mosolyával, vidámságával, poénjaival. Bár sokszor kérdezi még most is: „Anya szeretsz?”
Hogy bizonyíthatnám szebben neki, hogy SZERETEM!?

Köszönöm, hogy velem tartottatok!
Zanáné Krizsán Éva

 

Elolvasnád Éva előző történetét a fiáról? Ide kattintva megteheted!

 

Ha tetszett a cikk, kérünk, oszd meg ismerőseiddel is!

 

Kedvet kaptál Te is ahhoz, hogy leírd a gondolataidat nekünk?

Ötletet, támogatást vársz gyerekekkel, párkapcsolattal kapcsolatban, vagy egyszerűen csak Te is szeretnéd megosztani gondolataidat, tapasztalataidat gyermeke(i)dről, a társadról vagy saját érzéseidről?
Írd meg nekünk (anyablog.hu@gmail.com)!

Instrukciók cikkíráshoz itt: anyablog.hu/blog/instrukciok-cikkirashoz/

.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*