Hogyan kezeljük a testvérféltékenységet?

Kevés annál rosszabb érzés lehet egy szülő számára, mint azt látni, imádott gyermekei ölik egymást. Az emberen úrrá lesz a kétségbeesés és minden igyekezetével azon van, hogy rendet tegyen. Csakhogy egy óra múlva minden kezdődik előről… Jogos tehát a kérdés, mi is egyáltalán ez a jelenség és hogyan lehet kezelni? Miért nem tud a két gyerek békében meglenni egymással?

A testvérféltékenység sajnos szinte minden családban előfordul. Ha jobban belegondolunk és megértjük az ide vonatkozó elméleteket, talán már egy fokkal közelebb kerülünk a megoldáshoz. Nézzük először az alap esetet. Megszületik a család várva várt első gyermeke, aki azonnal a figyelem középpontjába kerül. A nagyszülőktől kezdve a nagynéniken át mindenki az ő kegyeit lesi, neki hozzák az ajándékokat, őt dédelgetik, szeretgetik. Aztán idővel megszületik a második gyerek, a „trónkövetelő”. Azért nevezem őt trónkövetelőnek, mert az első gyermek szempontjából ő az. Bármennyire is igyekszik a család a két testvért egyenlő bánásmódban részesíteni, az elsőszülöttek ilyenkor átélik az ún. trónfosztás élményét. Ez persze nem azt jelenti, hogy sérülne, de maga az élmény valamilyen formában lejátszódik majd benne. A nagyobbik gyerek helyzetét azzal könnyíthetjük, ha jó előre tisztázzuk vele, mire számíthat majd, ha jön a tesó. Bármennyire is kevés köztük a korkülönbség, már akkor beszéljünk az új családtag érkezéséről, amikor még csak a pocakban van. Próbáljuk neki elmagyarázni, miben fog majd megváltozni az élet ezután, ki lesz egyáltalán a testvére, hiszen eddig még nem volt neki, honnan tudná, hogyan viszonyuljon majd hozzá? A legfontosabb pedig annak kifejezése, hogy anya és apa mindkettőjüket egyformán szereti. Nincs köztük különbség. Ha megérkezik a tesó, próbáljanak meg a nagyobbra minél több külön ídőt szakítani. A kicsi eleinte úgyis sokat alszik majd, ilyenkor nyugodtan lehet anyás, apás programokat szervezni a naggyal. Sokakban felmerül ilyenkor a kérdés, mennyire érdemes az elsőszülöttet bevonni a kicsi körüli teendőkbe. Én azt mondom, amennyire ő szeretné. A kislányok általában nagyobb kedvet éreznek besegíteni a mamának, de ne erőltessük mindenáron a dolgokat. Nagy hibának tartom azt, főleg ha már idősebb testvérről van szó, amikor a szülő kvázi harmadik szülőt csinál a nagyobbik gyermekből. (ezt a szakma parentifikációnak nevezi) A kicsi nevelése nem az ő feladata. Egy testvért nem lehet azzal terhelni, hogy szülői szerepbe kényszerítjük, rárakva ezzel az összes neveléssel járó felelősséget! Ha jobban belegondolunk egy ilyen felállásban értelemszerűen megjelenik a testvérféltékenység. Eddig a gyerekkorát élő nagyobb testvérre most hirtelen rázúdulnak a kicsivel járó feladatok. Nyilván haragudni fog rá. Legjobb tehát, ha csak annyit segít a nagyobb, amennyit szeretne. Ne lepődjenek meg akkor, ha némely helyzetben még élvezni is fogja, hiszen nincs annál jobb érzés mint látni, hogy a kicsi még bekakil, de neki már nem kell a pelenka.

A kisebb testvér szemszögéből egészen más a helyzet. Neki soha nem adatott meg az elsőnek járó kitüntetett figyelem. Éppen ezért igyekszik már az elejétől minél jobban felhívni a figyelmet magára. Ahogy elnézem a körülöttem lévő családokat, bizony sokszor látszik is, hogy a második gyerkőc (főleg ha ő a középső a családban) sokkal harsányabban viselkedik. Az ő szempontjából az idősebb testvér lehet egy legyőzendő ellenség, főleg akkor, ha a szülők mindenben hozzá hasonlítják. Nem szerencsés ez a hozzáállás. A második gyermek is egy önálló személyiség, nem követheti folyton a testvére útját, neki is biztosítai kell a lehetsőéget a kibontakozásra. Idővel persze változhat a helyzet, és akár még fel is nézhet a kicsi a nagyobbra.

A harmadik testvér érkezése esetében a helyzet sokmindenben hasonlít az előzőekhez. Az a jelenség azonban sok családban előfordul, amikor a kicsi a kicsi szerepbe kerül. Ezzel egyrészt ő könnyen visszaélhet, de ha jobban belegondolunk, van benne egyfajta leminősítés is. Főleg akkor nehéz a kicsinek, ha nagy a korkülönbség a nagyok és közte. Bár sokszor annyira nagy is lehet, hogy a legkisebb inkább egykeként éli az életét.

Bármennyire is igyekszünk mindent megtenni, hogy gyermekeinket egyformán kezeljük, akarva-akaratlanul adódhatnak olyan helyzetek, amikor megjelenik köztük a rivalizálás. Ha valami apró-cseprő vitáról van szó, jobb ha nem avatkozunk bele. Oldják meg egymás között! Ha komolyabbra fordul a helyzet (ütlegelés, csúnya beszéd) magát a helytelen viselkedést tiltsuk. Igazságot tenni úgysem tudunk köztük, mert a „ki kezdte?” kérdés sohasem egyértelmű. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy a kisebb védelmére kelnek, de ezt nem szabad. Képzeljék el mit érezhet a nagy ilyenkor. Mi van, ha tényleg a kicsi kezdte, és őt igazságtalanul szidja le? Teljesen érthető módon megharagszik majd Önre is és a tesóra is, és legközelebb még nagyobb indulattal veszekszik majd. Sokszor bele sem gondol az ember abba, mennyire pengeélen táncol, amikor igyekszik egyenlően bánni gyermekeivel. Egy-egy elejtett leminősítő, összehasonlítgató mondat máris belobbantja a tüzet.

Általánosságban annyit még hozzáfűznék a témához, hogy érdemes tudatosan úgy alakítani a hétköznapokat, hogy minden gyerekre jusson egyenként némi szülői odafigyelés. Ha éppen ki kell ugrania a boltba egy tejért, hívja magával az egyik gyereket, mondván ez most anyás/apás program. De ugyanígy a főzés/szerelés/takarítás is átminősülhet. Ha pedig gyermekének van valamilyen hobbija, sportol vagy szakkörre jár, abban is támogathatjuk őt úgy, hogy érezze, ez csak az ő kiváltsága. Azon pedig ne lepődjön meg, ha középső gyermek ebből kifolyólag valamilyen teljesen más életutat választ.

Bojti Andrea gyermekpszichológus
gyermekpszichologus.blog.hu

.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*