Magánorvos vagy sem?!

Fogadj-e magánorvost a várandósság és a szülés idejére? Úgy gondolom, mindenki maga el tudja dönteni lehetőségei és igényei alapján.

Nekem, nekünk volt fogadott orvosunk az első babánál – mert az orvos, akihez addig jártam ügyes-bajos dolgaimmal ismerősként fogadott, és minden közeli családtag nála hozta világra gyermekeit.

Természetesen az adott személyiség is nagyban befolyásolja a választott orvos-paciens viszonyt, nem is beszélve a terhesség lefolyását. Amennyiben eseménymentes és nagyjából panaszmentes a várandósság, az ember lánya kissé kidobott pénznek érzi az egészet.

Szerencsére az enyém is ilyen volt – és valóban felesleges költésnek tűnt az orvosnak adott jelentősebb összeg – de azzal vigasztaltam magam, hogy bármikor felhívom őt, felveszi a telefont és segít, valamint a megbeszélt időpontra érkezvén nem kell várnom a magánrendelőben.
Persze, Murphy-törvénye alapján, akkor keletkezett panaszom, amikor az orvosom épp nem ért rá, így beküldött a TB rendelőbe, ahová amúgy is tartozom területileg (egyébként ő is rendel itt rendszeresen).

A kicsi 1 héttel előbb érkezett a kiírt időpontnál – ami teljesen normális az orvosi szakvélemények és elődeink több száz, ezer éves tapasztalata alapján (nagymamám szerint: „Kijön az, ha megnőtt a körme…”). A baba egy szép csütörtök hajnalban született, teljesen komplikáció-mentesen, egészségesen.
Az orvos azon a hétvégén szabad volt – és ezt sem vitatta senki, hiszen tudjuk, néha igazán fárasztó heti 7 napon, napi 24 órán keresztül ügyeletben lenni, rendelkezésre állni legalább a saját, magán betegeinek.

Amit én kissé zokon vettem, hogy azon a hétvégén arra már nem tellett az orvosnak – emberségből – hogy a kifizetett hat számjegyű összegből egyszer, 2 percre felhívjon és érdeklődjön felőlem. Mondom, 2 perc.
Aztán, ami engem még kissé frusztrált, hogy a TB váróban ülve (mert a magánrendelési időben nem tudtam a kisbabát senkire hagyni, magammal vinni meg nem akartam), a 6 hetes ellenőrzésre várván, az orvos meglátott és gyakorlatilag lekiabálta a hajam, hogy miért nem a terhesek oldalán ülök, miért ott. (Halkan jegyzem meg, hogy a rendelő ugyanaz, csak két bejárata van – így eleve kérdésként merül fel bennem, hogy nem mindegy?) De a doki csak arra nem emlékezett, hogy megszültem – vagy csak túl kövér voltam.

Nos, ez elmúlt. Mindenki túlélte. Gyermek növekszik, a nagykönyv szerint.

Aztán úgy alakult, hogy ismét kisbabát várunk. Tanakodtunk, hogy legyen-e orvosom, de aztán nem volt időm, kedvem magánorvost fogadni. Majd az első genetikai szűrés nagyon magas kockázatot hozott ki Down-kórra és Edwards-szindrómára, amitől azért eléggé megijedtünk.
Első gondolatom azonnal ugyanaz a specialista orvos volt, akinél tanácsadáson jártunk az első gyerek esetében is – bár ott „csak” az anyai életkor volt az egyetlen kockázati tényező.
Így azonnal felhívtam ezt az orvost és elcsukló hangon érdeklődtem, hogy most mit csináljak. Innen ment minden a maga útján. Kaptunk időpontot genetikai tanácsadásra, majd a javaslata alapján magzatvíz vizsgálatra, majd a hosszú várakozás annak eredményére.

Csak azért fejtem ki ezt ennyire részletesen, hogy láthasd, ezzel mennek a napok, sőt, a hetek. Egész pontosan az szűrővizsgálat eredménye és a magzatvíz vizsgálat eredménye között 7 hét telt el – az majdnem 2 hónap.

Ez alatt nem mentem „hagyományos” nőgyógyászati és/vagy terhesgondozói rendelésre, mert ott semmi új információt nem tudtak volna mondani.

Ezt követően pedig nagyon kevés az esély arra, hogy bármely orvos „elfogad” magánbetegének, amikor már a 20. hétben vagy.

Én éreztem magam kellemetlenül viszont, amikor a „normál”, TB rendelésen megjelenve az orvos enyhén sértődött hangon és stílusban foglalkozik velem az amúgy is kissé vágóhíd-szerű rendelőben – ezt úgy kell érteni, hogy behívnak egy beteget, elmondja a panaszát, ha vizsgálat is szükséges, elküldik vetkőzni. A vetkőző választja el a vizsgálót és az orvosi, asszisztensi asztalt, de nem plafontól padlóig és faltól falig, csak egy paravánról beszélünk. Míg ő megszabadul ruhái egy részétől, behívják a következő beteget, aki szintén elmeséli jövetele okát. S amíg ő vetkőzik, megvizsgálják az első számút, bármilyen feljegyezni valót az orvos átkiabálja az asszisztensnek a helyiség túlvégébe. Majd, amíg az első beteg visszaöltözik, megvizsgálja a másodikat, szintén kiabál ezt-azt az asszisztensnek.

Nem vagyok sem orvos, sem jogász, de elég megalázó tud lenni, hogy ott állsz a vetkőzőben, egy szál alsó ruha nélkül és akaratlanul is hallod, miért jött a másik és mit javasol neki a kezelőorvos – vagy tudod, hogy ő hallgatja a te dolgaid. Apró kérdések: emberi- és/vagy személyiségi jogok? Orvosi titoktartás? Emberi bánásmód?

Aztán történt, hogy következett a kötelező terheléses cukorvizsgálat. Az orvos félszavakkal tájékoztatott erről a havi ellenőrzés során és közölte, hogy nem néz rá a terhességre, mert 2 hét múlva úgyis kell jönnöm a következő genetikai ultrahangra, ahol úgyis megnézik.

Amikor időm engedte – mert az ember lánya dolgozik is, a másik gyerekét is tennie kell valahova, stb., – mentem is terheléses cukorra. Miután az orvos előre nem adott beutalót – nehogy lejárjon a határideje, így aznap reggel kellett kérnem azt a terhesgondozóban.
Ott a szakember elkezdte kitölteni az adatokat és kérdezte, hány hetes kismama vagyok. – 22 hetes – válaszoltam. Mire a hölgy enyhén emelt hangon vont kérdőre, hogy minek vagyok ott, mikor a terheléses cukorvizsgálatot a 24-26. hét között végzik, és most ugyan megcsináltathatom, de utána még nyugodtan kialakulhat a terhességi cukorbetegség.
Védekezni ugyan nem éreztem szükségét, mégis bocsánatkérő hangon mormoltam el, hogy az orvos mondta, hogy január hónapban akármikor jöhetek és most éppen január második hetében vagyunk. Vagyis, az én értelmezésemben jogosan jelentem meg és ezek szerint az orvos nem tájékoztatott teljeskörűen és ez igazán nem az én hibám, s még a vele egy asztalnál ülő asszisztens sem tiltakozott.
A szakápoló, szakember motyogott valami olyasmit, hogy toll az orvos(ok) fülébe és kissé fáradt attól, hogy ezzel kell töltenie az idejét.

Én feleslegesen utaztam 30km-t (kétszer, mert ugye haza is kellett jutnom valahogyan), aminek költségét és idejét nem kapom vissza. Az orvos szerzett magának megint egy rossz pontot mind tőlem, mind az asszisztens részéről. Bosszúságot okozott a helyzet több embernek, de ez csak engem foglalkoztat. A mai napig is.

A terheléses cukor eredményével ismét a TB rendelőbe érkeztem, ahol éppen a korábbi magánorvosom rendelt. Meglátott és enyhén szemrehányó felhanggal a hangjában jegyezte meg, hogy nem is tudta, hogy… Én csak annyit kérdeztem tőle, hogy miért, beszéltünk azóta? Mert én nem emlékszem, hogy felhívott volna hogylétem és egyéb dolgaim után érdeklődve. Én meg valahogy a fejlődő kisbaba egészsége miatt aggódván (valamint az egyéb családi és magán események következtében) nem értem rá az ő önérzetével foglalkozni. Az idő – ahogy azt már korábban megállapítottam, – pedig rohan és telik.
Próbáltam röviden összefoglalni az orvosnak a megelőző 2,5 hónap kálváriájának történetét, hátha megérti, hogy hiába mentem volna hozzá, ugyanazt az utat kellett volna bejárnom, amit így is megtettem. Majd bocsánatkérő hangon – mert még mindig egy idétlen kis naiva vagyok – megkérdeztem, hogy azért megnézi-e a cukor vizsgálat eredményét, illetve ránéz-e a babára, terhességre, ahogy azt a normál havi ellenőrzésen szokás. Itt a teljesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy még másfél óra volt hátra a rendelési időből, de ezen a ponton az orvos látványosan ránézett az órájára és azt mondta: – Rá.
Még jó, hogy nem tette hozzá, ha nagyon muszáj….
A vizsgáló részben, kissé privátabban voltunk, így mondtam neki, hogy nem volt pénzem arra, hogy magánrendelésre járjak hozzá, ez volt a másik ok, amiért „csak itt” találkozunk. Azt felelte nem baj, semmi probléma.

Szerettem volna egy ultrahangos képet a kicsiről, mert az utolsó óta rengeteg idő eltelt. Kértem a doktort, mire ő éppen csak nem kezdte el csapkodni a klaviatúrát. Aztán hogy, hogy nem, túlexponálta (remélem, jó szakszót használtam) a kinyomtatott felvételt – vagyis olyan, mintha egy fényszórót fényképezett volna szemből.

Erre már nem tudtam, akartam mondani semmit. Pedig megérdemelte volna és utólag nagyon bánom.

Elköszönéskor azért még kérte, hogy adjam át üdvözletét a testvéremnek. Ezt nem értettem, de remélem, kedves gesztusnak szánta.

A legszomorúbbnak azt érzem, hogy gyakorlatilag kizárólag a terhesgondozóban dolgozó szakápoló, szakasszisztens az egyetlen, aki az elmúlt három hónapban egyáltalán megkérdezte, hogy érzem magam, van-e panaszom és/vagy kérdésem.

Miért fáj az ellátó orvosnak, hogy emberi módon viselkedjen egy TB rendelésen? Miért kell(ene) ezért az emberi hangért extra pénzt juttatni a zsebébe?
Az én másik két kérdésem:
– A kapott pénzből valaha is adtak az orvosok a segítő személyzetüknek bármennyit is (asszisztensek, laborosok, szülésznők, takarítók, stb.)?
– Miért én érzem magam kellemetlenül, még napokkal, hetekkel később is egy ilyen helyzet miatt?

Miért nekem van lelkiismereti gondom amiatt, hogy nem mondtam ki, amit szerettem volna – hogy szégyellje magát a viselkedéséért.

Természetesen az orvosok is különböznek egymástól – s látszólag az összes barátnőmnek szuper, remek és kiváló orvosa van/volt, s kizárólag az én hibám, hogy egy ilyen kedvéért nem vagyok hajlandó még messzebbre utazni a városon keresztül és vagy megfizetni az árát.

Nekem ugyan van még 3 hónapom a fiunk születéséig (május eleje) és már nincs orvos, aki magánbetegének elvállalna, bár nem is kértem erre egyiket sem a fentiek után.

Viszont kívánom, hogy minden kismama a saját elvárásainak megfelelő orvossal találkozzon, és idegeskedéstől mentesen várhassa kisbabája érkezését.

Nana

Ha tetszett a cikk, kérünk, oszd meg ismerőseiddel is!

 

Kedvet kaptál Te is ahhoz, hogy leírd a gondolataidat nekünk?

Ötletet, támogatást vársz gyerekekkel, párkapcsolattal kapcsolatban, vagy egyszerűen csak Te is szeretnéd megosztani gondolataidat, tapasztalataidat gyermeke(i)dről, a társadról vagy saját érzéseidről?
Írd meg nekünk (anyablog.hu@gmail.com)!

Instrukciók cikkíráshoz itt: anyablog.hu/blog/instrukciok-cikkirashoz/

.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*