Szívszorító érzések

Amiért a cikk létrejött, az a mindennapok, nyugodtnak vélt ütemébe villámként lecsapó érzés. A félelem. Melyet tudatosan megpróbálunk jó mélyre elásni magunkban, nem gondolva rá, hátha akkor nem történik meg velünk. De mással megtörténik, s ez elindít bennünk valamit. Felbolygatja az igazságérzetünket, az értékrendünket, hirtelen más szemmel kezdjük nézni a saját életünket. Mert mi lenne, ha velünk történt volna meg mindez?” – idézet Szélné Zsuzska olvasónk újabb írásából, amely ismét nagyon érzékeny ponton érint minden édesanya-szívet…

Szívszorító érzések

Mint nők, s anyák, el vagyunk látva egy különleges „érzelem-receptorral”, mely képessé tesz arra bennünket, hogy mélyebben érezzünk, a dolgok, események mögé látva vegyük észre a pillanatnyi érzelem kisugárzást, s erre azonnal reagálni tudjunk. Mind az öröm, bánat, s a szomorúság hullámai mély indulatokat, átélést váltanak ki belőlünk, azonosulni képessé tesznek bennünket. Soha át nem élt, s meg nem tapasztalt élményeket teszünk magunkévá, mély empátiát, és együttérzést tanúsítva.

Az öröm egy olyan érzelemtöbblet, amely a pokol legmélyebb bugyrából is kirángathatja az embert, ha csak egy rövid időre is. Pozitív energiákból generálódik, mely magával ragadja a környezetét, s együttes erővel terjednek tova, felerősítve egymás „örömenergiáit”.

A boldogság édes madarát hozza magával egy megszületett baba, mely a családi fészekben édesdeden megpihenve dalolja szét a szeretetet. A baba nő, cseperedik, s ezernyi öröm-érzéssel ajándékozza meg szüleit és környezetét. Könnyes szemünk törölgetve üljük végig életének jeles eseményeit, minden boldog, és örömteli órát próbálunk elraktározni agysejtjeinkben, hisz az öregedés nem kímél senkit, emlékeink megkopnak, az apró, pici részletek elhalványodnak. De alapvetően nem erre készülünk.

Ideális esetben, több öröm, mint bánat kellene, hogy érjen minket. Sajnos, nem ezt a világot éljük. Nem merülnék bele a negatív érzések, élmények ecsetelésébe, mert hiszem, hogy az csak még több rosszat vonz. Amiért a cikk létrejött, az a mindennapok, nyugodtnak vélt ütemébe villámként lecsapó érzés. A félelem. Melyet tudatosan megpróbálunk jó mélyre elásni magunkban, nem gondolva rá, hátha akkor nem történik meg velünk. De mással megtörténik, s ez elindít bennünk valamit. Felbolygatja az igazságérzetünket, az értékrendünket, hirtelen más szemmel kezdjük nézni a saját életünket. Mert mi lenne, ha velünk történt volna meg mindez?

Ebben az évben két gyermek temetésén kellett részt vennem. Mindkétszer feldúlva, kiborulva érkeztem haza. A kocsiban végig csak az az egy dolog járt a fejemben, hogy minél előbb otthon legyek, és megölelhessem a fiaim. Nem érdekelt semmi, sem a rám váró feladatok, a halom mosatlan, a vasalásra váró ruhák, semmi, csak az, hogy karjaimba tarthassam két legféltettebb kincsemet. Mert ő, az a másik anyuka már nem teheti meg. Vajon hány elkótyavetyélt pillanatot hagytam ki, mikor megtehettem volna, hogy kifejezzem érzéseimet, de nem tettem meg? Mert fontosabb volt a rántott hús sütése, a barátnőm csacsogása a telefonba, vagy bármi más. Este az alvó buksikat titkon simogatva kértem tőlük bocsánatot minden hangos szóért, türelmetlenségért, meg nem értésért. S bár sokszor jogosak az említett tettek, talán rendezhettük volna másképp is. Hogy erre rájöjjek, át kellett élnem egy másik ember fájdalmát, a reményvesztettség, az elmúlás fájdalmas érzését. Rá kellett jönnöm, hogy milyen rövid az élet, nem szabad eltékozolnom egyetlen örömteli pillanatot sem.

Nem kell hozzám hasonlóan ilyen szomorú eseményeken részt venni ahhoz, hogy ez a ragaszkodás, egyfajta birtoklási ösztön, ami anyaságunkból fakad, felerősödjön a szokottnál jobban. Szívszorító történeteket varázsolnak filmre rendezők és színészek, s végignézve őket, újra elfogja az embert ez az érzés, ami talán a hétköznapok szürkeségébe oly könnyen elveszhet.

Alapvetően nem az elmúlásra, a betegségekre, a szomorúságra készülünk. Hisszük, hogy velünk nem történik meg. Ám soha nem tudhatjuk, mikor csap le ránk, gyermekeinkre őrjítő valóságként valami szörnyűség. Minden egyes alkalmat ki kell használnunk, mikor békés, szeretetteljes hangulat telepszik családunkra. Minden egyes odanyújtott pofit meg kell puszilni, a kinyújtott kezet el kell fogadni, akkor is, ha a világ végére húz el, akkor is, ha csak egy semmiség az indok. A szeretet, mindenekfelett a legnagyobb és leghatékonyabb gyógyszer a bajra, és ez az egyetlen forrása a félelem elűzésének.

A legértékesebb és legbecsesebb tulajdonunk: a gyermek. Valamint anyai szeretetünk, amit senki nem vehet el tőlünk, csak is mi adhatjuk oda. Bőkezűen akkor is, ha szívünkben fellángol a félelem.

 

Elolvasnád Zsuzska előző történetét? Ide kattintva megteheted!

 

Ha tetszett a cikk, kérünk, oszd meg ismerőseiddel is!

 

Kedvet kaptál Te is ahhoz, hogy leírd a gondolataidat nekünk?

Ötletet, támogatást vársz gyerekekkel, párkapcsolattal kapcsolatban, vagy egyszerűen csak Te is szeretnéd megosztani gondolataidat, tapasztalataidat gyermeke(i)dről, a társadról vagy saját érzéseidről?
Írd meg nekünk (anyablog.hu@gmail.com)!

Ha a Te cikked kapja a legtöbb lájkot november-december folyamán, még ajándékot is adunk!
Részletek itt!

Instrukciók cikkíráshoz itt: anyablog.hu/blog/instrukciok-cikkirashoz/

.

Egy Hozzászólás ehhez Szívszorító érzések

  1. Vivica szerint:

    Nincs érzékenyebb ember, mint az édesanya!
    Onnantól, hogy a pici elkezd nőni a pocakunkban, úgy tűnik, minden más lesz körülöttünk, rögtön más szemmel látjuk a világot – pedig mi változunk meg…
    Mióta anya vagyok, képtelen vagyok olyan (akár csak) riportokat megnézni, ahol a gyerekeknek rossz valamiért… Mára – így a harmadik gyerkőc után – ez odáig fokozódott, hogy még egy filmelőzetest sem bírok végignézni. Minden korra és nemre tekintet nélkül akaratlanul is beleérzek a gyermek és anyja helyzetébe… Mikor azt a kérdést tettem fel, hogy vajon ez mikor fog enyhülni, egy tapasztalt anyuka-ismerősöm azt válaszolta, ez csak fokozódni fog… Úgyhogy megpróbálok felkészülni a felkészülhetetlenre…

    Zsuzska, gratulálok a készségedhez! Nagyon érzékletesen tudod megfogalmazni, ami minden anyában a lelke mélyén van… Már várom, milyen témája lesz a következő cikkednek!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*