Tavak könyve – HARMADIK MESE

Wass Albert: Tavak könyve

Tavak könyve - HARMADIK MESE
HARMADIK MESE,
amelyben szó lesz a legkisebb és legtökéletlenebb nádimanóról, egy nagy háborúról, a rókáról és mindenféle varázslatokról, amiket Szille tesz a madarak békességéért, ahogy azt megígérte. Előkerül ebben a mesében a kígyó is, akit már jól ismersz, és aki nem éppen a legkedvesebb állat. A tó, ahol mindez történni fog, ugyanaz a tó, amit már eddig is ismersz. Nagyon jól tennéd, ha lerajzolnád ezt a tavat magadnak, hogy jobban megismerjed. A rajzban ne feledkezz meg a madarakról, akik a tocsogónál összegyűlnek és a tavirózsáról, amelyik ottan nyílik, s amelyiknek egyik virágában Szille lakik, a tündér. A képen rajta kell legyen a bölömbika is, aki a nád szélén áll és néha azt mondja, hogy „Mbu”. Ezt a hangot persze nem rajzolhatod föl, ami nagy kár. Ne feledkezz meg a szúnyogról sem, amelyik egy nádlevélen ül és a békáról sem, meg a tücsökről sem. Ha akarod, odarajzolhatod a kígyót is, amint éppen haragszik. A Kosztrus feje is kilátszhatik a tóból, amikor hozza Szillének a kagyló-csónakot.

A nádimanókról eddig csak annyit mondottam neked, hogy a Jóisten a zsebéből kotorta elő őket és azt bízta rájuk, hogy tanítsanak meg minden állatot a maga munkájára. Nagyon derék kis manók voltak ezek, magad is láthatod, hiszen még ma is tudja minden állat a maga munkáját, olyan jól megtanították nekik.
De volt a manók között egy, a legkisebbik éppen, akit Gonosznak hívtak, és aki hamarosan unatkozni kezdett. Ez már egymagában is eléggé mutatja, hogy ez a manó elég tökéletlen jószág lehetett, mivel csak a tökéletlen gyermekek és a tökéletlen állatok és a tökéletlen manók szoktak unatkozni, ugyebár?
Ez a manó, aki rendszerint magában kószált és haszontalanságokon törte a fejét, egy délután összetalálkozott a berekben a héjával, aki külön élt itt és nem tartozott a tó madarai közé. Éppen egy kövér egeret vitt fiainak – mert tudni kell, hogy a héják mindaddig csak sáskát és egeret ettek, úgy tanította őket a Jóisten –, amikor a legkisebb manó, akit Gonosznak neveztek, felszólott hozzá a fára:
– Mondd csak, minden madarak leghatalmasabbika, hogyan lehet, hogy egy ilyen szép és nagyszerű madár, mint amilyen te vagy, megelégedjen olyan haszontalan teremtményekkel, mint amilyen a sáska meg az egér?…
A héja csodálkozva nézett le a fáról.
– Nem értelek – mondotta –, a sáska meg az egér nagyon jó, és foghatok belőlük, amennyit csak akarok. És ez így helyes, ugyebár?
– Ó, hatalmas madár – ravaszkodott tovább a manó –, bármit is tennél, az csak helyes lehetne, hiszen ki merne bírálni téged? Én csak egy egyszerű manó vagyok, de azt gondoltam, hogy egy ilyen hatalmas madár foghatna magának különb eledelt is, ha kedve lenne hozzá…
Tetszett a héjának a hízelgés, és ebből láthatod, hogy alapjában véve elég ostoba madár volt. Büszkén nyújtózkodott és pöffeszkedett az ágon, hogy még nagyobbnak mutassa magát.
– Persze, persze – felelte kicsit zavartan, mert nem értette egyáltalán, hogy miért mondotta mindezt a manó –, persze, persze, hiszen foghatok magamnak, amit akarok. Csak éppen ezeket szoktam meg, mert erre tanítottak, nahát. Akarsz még mondani valamit, manó?…
A manó pedig ravaszul megdörzsölte kis vörös szakállát – mivel minden
manónak kis vörös szakálla van, tehát ennek is kellett legyen –, és így szólt, mivel igazán haszontalan egy jószág volt:
– Csak éppen azt akarom még mondani, hatalmas úr, hogy a tó tele van kiskacsával és apró hódával, és hogy ezek mind azt kiabálják, a maguk nyelvén, hogy „gyáva héja, gyáva héja”. Nem gondolod, hogy ez nem éppen illedelmes tőlük, megsérteni egy ilyen nagyszerű madarat, mint amilyen te vagy?…
– Valóban azt kiáltják? – borzolta fel tollait mérgesen a héja és a tó felé figyelt.
– Valóban – hunyorgott sunyin a manó, mert a fiatal vízimadarak lármája odahallatszott és tudja, hogy a héja nem érti a nyelvüket –, most is éppen azt kiáltják!
– Most is azt kiáltják? – borzolódott fel még jobban a héja, aki valóban nem értette a vízimadarak beszédét, és ebből is láthatod, hogy milyen haszontalan volt az a manó, amikor ekkorát hazudott. Mert tiszta hazugság volt; a kiskacsák és az apró hódák egymással játszottak, és azért kiabáltak olyan nagyon, mint ahogy azt a gyermekek rendesen teszik.
– Hát ez igazán nagyon illetlen dolog – mérgelődött a héja, azzal lelibbent az ágról és hosszú szárnycsapásokkal indult a tó felé. A víz fölött körözni kezdett, hogy jobban láthassa a vízimadarakat.
A kiskacsák és az apró hódák pedig, akik ott játszadoztak az alacsony vízben, mikor megpillantották az idegen madarat, még hangosabban kezdtek kiabálni, mivel soha hasonlót nem láttak addig. És a héja, aki tudatlan volt, és nem értette a beszédjüket, gyorsan visszatért a berekbe és megkérdezte a manót:
– Mondd csak, mit kiabáltak, amikor megláttak engem?
Gonosz sunyin lehajtotta a fejét.
– Engedd meg, hatalmas madár, hogy ne ismételjem el azt a sok csúnyát, amit rólad kiabáltak azok.
Erre már nagyon megmérgelődött a héja, amit nem is lehet rossznéven venni tőle.
– Mondd csak, manó, te mit tennél, ha helyemben volnál?
– Én bizony megmutatnám nekik, hogy milyen hatalmas és erős vagyok – felelte a manó és borzasztóan örvendett, hogy sikerült felmérgesítenie a héját –, és nem járnék többet sáskára meg egérre vadászni, hanem fognék magamnak kiskacsát meg apró hódát, hogy menjen el a kedvük a kiabálástól.
– Úgy tennél? – kérdezte a héja, mert tetszett neki is ez az újfajta játék.
– Én bizony úgy.
– Na, akkor én is úgy teszek – mondotta, azzal ellibbent újra az ágról és körözni kezdett a tó felett. Kiválasztotta a leglármásabb récefiút, arra lecsapott hirtelen és kiragadta a vízből. Gúnyosan vijjogott a maga hangján és azt kiáltotta:
– Adok én nektek csúfolódást!
Azzal elszállt a kiskacsával a berek felé, és ott jóízűen megette. A
vízimadarak pedig ijedten szaladtak össze, amikor látták, és nagyon
megharagudtak a héjára és szidni kezdték. A héjának pedig ízlett a kiskacsa húsa, és közben megtanulta a vízimadarak nyelvét is, és hallotta, hogy hitvány rablónak szidják és még jobban megharagudott.
És attól a naptól kezdve a héja csak vízimadarakra vadászott. És a Jóisten ezt látta, mivel ő mindent lát és nem tetszett neki.
Gonosz pedig továbbment a nád közt és hamarosan összetalálkozott a menyéttel. És a menyétet, aki eddig csak bogarakra vadászott, most megtanította madártojást enni és nádimadarak fészkeiből kiszedni a fiókákat. És a menyét attól kezdve csak madárfészkek után kutatott.
A Jóisten pedig ezt is látta és nem tetszett neki egyáltalán.
Aztán elhozta Gonosz a rókát a tó partjára, és megmutatta neki a madarakat, akik, mivel este volt, ott álltak a tocsogónál és várták Szillét.
– Nézd, ez az én népem. Neked adom őket, hogy uralkodj rajtuk.
A róka, aki egyébként okos volt és tudta, hogy a manó nem mond igazat, megörvendett, mert látta, hogy ezzel minden ezután következő rossznak a felelőssége a manót terheli. Tehát tette magát, mintha nem tudna semmiről semmit, és innen is láthatod, hogy az a róka nagyon okos és nagyon ravasz róka volt. Azon nyomban kilépett a legszélső zsombékra, a madarak elé.
– Jó estét, népem – köszöntötte őket.
A madarak, akik eddig sohasem láttak rókát, nagyon elcsodálkoztak.
– Hát te ki vagy? – kérdezték tőle.
– Én a ti uralkodótoknak vagyok a helytartója – mondotta a róka –, ezentúl én fogok ügyelni rátok, és nekem kell fizessétek az adót. Az adó pedig naponta két kövér madárfiú.
A madarak pedig roppantul meghökkentek erre a beszédre. Legelőször a gémek válaszoltak.
– Mi szabad nép vagyunk – mondották –, tehát miránk ez nem tartozik.
Azután a többi madár is megszólalt és olyan csárogás lett, hogy nem lehetett érteni semmit.
Ekkor tűnt le a nap s a keleti égen felcsillant Álomhozó, a csillag. A víz közepén felbukkant a tavirózsa és Szille ott ült benne.
– Mi ez itt? – kérdezte, mert nem szerette, ha a madarak lármáztak.
A bölömbika elmondotta neki, hogy mit akar a róka. Szille összeráncolta a homlokát és a rókára nézett.
– Itt nincs rád semmi szükség, barátom, mert itt egyedül én vagyok az uralkodó és más senki. Legjobb, ha azonnal elmégy.
De a róka, akiről mondottam már, hogy egy különösen ravasz róka volt, habár a rókák már amúgy is elég ravaszok, sunyin lehorgasztotta a fejét és így szólt:
– Ó, nem tudjátok elűzni az én jóakaratomat. Ha nem is barátkoztok velem, azért én mégis vigyázni fogok erre a kedves, jóravaló népre. Csak kell legyen valaki, aki megvédjen titeket.
Azzal szép kényelmesen leheveredett a zsombékra, mint aki otthon érzi magát.
A madarak, akik mindig jóhiszeműek és mindent elhisznek, amit nekik mondanak, belenyugodtak ebbe. Feljött a hold és táncolni kezdtek, és hamarosan megfeledkeztek a rókáról.
De Szille, a tündér, nem feledkezett meg róla. Fél szeme folyton a rókán volt és varázsszavakon gondolkozott. Nézte a holdat és halkan dúdolni kezdett, ilyenformán:

Menyét, ne bántsd fészkeiket,
Héja, ne bántsd csibéiket,
Hold, a fényt varázsba szőjed,
álnok rókát megkötözzed.

Ujjaival pedig bűvös vonalakat rajzolt a vízre, és ezekből a bűvös vonalakból furcsa fekete férgek lettek, amiket piócáknak nevezünk és ez igazi, nagy, komoly varázslat volt már. Aztán bűvös vonalakat rajzolt a levegőbe is, és ezek a vonalak apró szürke állatokká lettek és repülni kezdtek a tó fölött, és ma úgy hívják őket, hogy denevérek. És ez igazán nagy és okos varázslat volt.
A kígyó pedig, aki már kezdettől fogva haragudott a madarakra, előbújt zsombékja mögül és a rókához csúszott.
– Most támadd meg őket, most sötét van, és ők el vannak foglalva magukkal.
Ezt sziszegte a kígyó egészen halkan a rókának, olyan halkan, hogy más senki nem hallhatta meg.
A róka pedig megmozdult és ezt senki sem vehette észre, mert sötét volt és a madarak táncoltak. A róka megmozdult és első két lábát már bele tette a vízbe, hogy közelebb kússzon a madarakhoz. És abban a pillanatban két pióca belekapaszkodott az egyik talpába, és pontosan két pióca a másikba is, és a róka ijedten kellett visszakapja a lábát.
És abban a percben, amikor megmozdult újra, hogy a szomszédos zsombékra átugorjon és így, zsombékról zsombékra ugorva közelítse meg a gyanútlan madarakat, abban a pillanatban egy denevér csapott el a feje fölött, egy olyan denevér, ami abból a varázslatból született, amit Szille csinált az előbb, szárnyaival csattintott egyet éppen a róka füle mellett, és a róka ijedten kapta föl a fejét, és ekkor rávetődött szeme a holdra, és a hold olyan bűbájos erővel fogta meg a róka szemét – és ez volt a legjobban sikerült varázslat, ami addig a földön történt –, hogy a róka mozdulni sem tudott. Csak ült a zsombékon, valóban úgy, mintha meg lenne kötözve – ahogy azt Szille a varázsigében kérte –, ült és bámulta a holdat tágra meredt szemmel, és közben halk és panaszos hangon üvölteni kezdett, mert úgy érezte, hogy üvölteni kell neki. És olyan borzalmasan üvöltött, hogy a szőr felborzolódott tőle a hátán, és a kígyó is megborzongott és ijedten bújt vissza a vackába.
A madarak pedig táncoltak és a nád meg a szúnyogok meg a békák meg a tücskök muzsikáltak, a piócák őrizték a vizet, és a denevérek őrizték a levegőt és a róka pedig üvöltött. Szille meg ült a tavirózsában és mosolygott, mert tetszett neki, hogy ilyen jól sikerült a varázslat. A varázslat pedig azért sikerült olyan jól, mert a hold emlékezett az ígéretére, amit Szillének tett, és mert Szille a tó békességéért tette a varázslatot. És olyan nagyon jól sikerült, hogy attól a naptól kezdve mind a mai napig őrzik a piócák a vizet – megpróbálhatod, ha kíváncsi vagy, magad is –, és a denevérek őrzik estétől reggelig a levegőt mind a mai napig szintén, és őket is láthatod szürkületkor, amint elindulnak őrizni. A róka pedig attól a naptól kezdve mind mostanig, valahányszor meglátja a holdat, üvölteni kezd, amilyen keservesen csak tud, olyan jól sikerült a varázslat.
És így tartott ez azon a napon, amíg csak fent volt a hold.
Mikor pedig a hold lement a domb mögé, a madarak fáradtak voltak a tánctól és csöndesen aludni kezdtek a vízen. A róka szintén fáradt volt az üvöltéstől, és szégyellte is magát, és így behúzott farokkal, szótlanul elsompolygott a sötétségben.
Szille pedig ült a vízirózsában, és új varázsigéken gondolkozott, és hatalmas nagy csend volt a tavon. Minden aludt, csak a piócák nem, akik a vizet őrizték és a denevérek nem, akik a levegőt őrizték, mint ahogy ma is őrzik. És békesség volt egész reggelig.
Reggel aztán levitte Szillét a tavirózsa a tó mélyére, a piócák befúrták magukat az iszapba és a denevérek elbújtak a berek odvas fáiba. A madarak magukra maradtak.
És ekkor visszajött a róka, aki módfölött haragudott az éjszakai varázslat miatt, és magával hozta a héját, a menyétet és a sólymokat, mind az összest.
És akkor olyan dolog kezdődött el, Uramisten, amilyen még soha addig nem volt a világon. A héja és a sólymok mind lecsaptak a vízimadarak fiaira, és olyan jajgatás és olyan sivalkodás és olyan eszeveszett menekülés kezdődött, hogy a tó vize hullámos lett attól.
A menyét meg a róka pedig kergetni kezdték a parti madarakat és sokat leütöttek, sokat széttéptek közülük, és sokat elragadtak a sólymok is, és sokat elragadott a héja.
És mikor javában folyt a mészárlás, kijött a nád közül a bölömbika, aki mind ez ideig nem szólt bele a többiek dolgába, és így szólt a legmélyebb és legharagosabb hangján:
– Mbu! – és még egyszer mondta: – Mbu!
És erre az összes gém, aki csak ott volt, előrenyújtott csőrrel kergetni kezdte a rókát és a menyétet, és az összes búvár csapkodni kezdett csőrével a fölöttük kóválygó sólymok után, és még nagyobb kavarodás keletkezett, mint eddig.
Aztán a bölömbika újra beledugta a csőrét a vízbe, és újra így szólt:
– Mbu! – és ez úgy hangzott, mint egy harci tülök és erre az összes sirály és az összes csér és az összes bíbic visítozni kezdett és kergetni kezdték a héját, aki alig tudott elmenekülni a berek felé.
– Mbu! Mbu! Mbu! – mondta többször egymásután haragosan a bölömbika és ez a mély trombitahang úgy megzavarta a rókát, hogy esze nélkül futni kezdett, és a gémek hosszú lépésekkel futottak utána, és a sólymok csapkodtak le a gémekre és a búvárokra, és a sirályok verekedtek a héjával, és ez volt a világon az első háború.
Gonosz pedig, az a legkisebb manó, aki az egésznek az oka volt, ült a nád szélén és kacagott, mert borzasztóan tetszett neki, hogy milyen felfordulást csinált a madarak közt.
A többi manó fejvesztve szaladgált a nádasban, mert nem tudták megérteni, hogy kitől tanulhatták az állatok ezt a csúnya játékot.
A Jóisten pedig megcsóválta a fejét és nagyon elszomorodott ezeken a dolgokon.
Lement a tó partjára és összeütötte a tenyerét.
És abban a szempillantásban olyan, de olyan csend lett, amilyen még soha a földön nem volt. Minden madár megállott, és minden állat megállott, és minden mozgás és minden hang megállott abban a pillanatban.
És a Jóisten így szólt:
– Kitől tanultátok ezt a játékot?
És nem felelt senki.
Ekkor a Jóisten újra megszólalt.
– Nádimanók, hol vagytok?
És a manók valamennyien odagyűltek a Jóisten köré, kivéve azt az egyet, akit Gonosznak neveztek.
– Melyiktek tanította az állatokat olyan játékra, amit én nem engedtem meg?
És a manók, akik ott voltak, mind a fejüket rázták.
– Mi nem tanítottuk.
De a Jóisten éles szeme azonnal meglátta, hogy egy hiányzik közülük.
– Valaki hiányzik közületek – mondotta –, ki az, és miért nincs itt?
– Gonosz hiányzik – felelték a manók –, és nem tudjuk, hogy miért nincsen itt.
És a Jóisten ekkor újra tapsolt – a Jóisten sohasem kell varázslatot csináljon, ha akar valamit –, és erre Gonosz, a legkisebb manó is elő kellett bújjon a nádból, muszáj volt, hogy előbújjon, nem tehetett mást, és ijedten állott a Jóisten előtt.
– Te tanítottad az állatokat ilyen csúnya játékra? – kérdezte az Úr.
– Én tanítottam – felelte Gonosz, pedig szeretett volna hazudni, de a Jóisten előtt nem lehet.
– Miért tetted? – kérdezte a Jóisten. – Hiszen mondottam, hogy csak olyasmit szabad tanítani, amit megengedtem.
– Unatkoztam – felelte a manó –, és ez jó mulatságnak kínálkozott.
A Jóisten pedig még jobban elszomorodott ezen, hogy valaki rosszat csinál, mert unatkozik. És mondta mindenkinek, aki ott volt:
– Látjátok, milyen nagy bajt okozott a világnak egy haszontalan manó, csak azért, mert unatkozott. Mert amit egyszer az állatok megtanultak, azt ezentúl mindig úgy fogják csinálni, és ezért vége van közöttük a békének és a boldogságnak. Nektek pedig, manók, nehogy ezentúl még valaha is eszetekbe juthasson új rosszaságokat tanítani, olyan dolgot teszek, hogy többet ne unatkozzatok. S neked, Gonosz, neked adom a legtöbb dolgot.
Azzal megfordult a Jóisten és elment. Nem csinált varázslatot, mert mondtam már, hogy ő olyasmit nem szokott csinálni.
De még abban az órában olyan hideg szél kerekedett, hogy a madarak és az állatok mind fáztak és csodálkoztak, mert még addig nem ismerték a hideget.
És ez a hideg szél fújt napokon keresztül, és a tó körül lassan megsárgult a nád és zörögni kezdett, a partokon megsárgult a fű, és a berek fáiról lehullott minden levél. Úgy éppen, mint ahogy azt most minden ősszel magad is láthatod.
Soha a madarak még eddig nem láttak ilyet. Féltek és csodálkoztak, és Szille éjszakánként fázott a vízirózsában.
Aztán egy este két vadliba szállt le a tó partjára. Magányos, szótlan madarak voltak, a tó lakói nagyon megcsodálták őket.
– Honnan jösztök? – kérdezte tőlük egy nyugtalan gácsér.
– A Jóistentől – felelték ők.
– És hova mentek? – kérdezte most egy másik.
– Messzire megyünk. Ősz van – mondották.
A tó madarai hallották mind, s valami ismeretlen nyugtalanság fogta el őket.
– S miért jöttetek ide közénk? – kérdezték egyszerre többen.
– Mert a Jóisten azt akarja, hogy velünk jöjjetek.
A madarak roppant nyugtalanok lettek. Még hidegebb szelek jártak azon a napon, s a partokon alig volt már legelni való pázsit.
És a két vadliba ekkor egyszerre elrúgta magát a parttól és felemelkedett.
– Giiiak – mondották nyújtottan és panaszosan a maguk nyelvén, és elindultak egyenesen délnek. Néhány a madarak közül nyugtalanul felrebbent, a többi döbbenve és ijedten figyelt utánuk, ahogy lassan eltűntek a leboruló ködben. Csak a hangjuk hallatszott még, nagyon messziről.
És amikor Szille közéjük érkezett, szótlanul álltak és dél felé néztek még mind, valamennyien.
Hideg, hideg szél volt megint. Szille fázott, és hiába emelte föl a kezét, sem a békák, sem a szúnyogok, sem a tücskök, sem a nád nem muzsikáltak többet. Csend volt a tó fölött.
És ekkor észrevette, hogy valaki hiányzik.
– Hol van a bíbic? – kérdezte.
A madarak döbbenve néztek egymásra. Egyetlen bíbic sem volt sehol.
– Elmentek – mondotta valaki halkan.
És ekkor a tocsogó túlsó partján néhány vadruca nyugtalanul mozgolódni kezdett. Aztán hirtelen szárnyra kaptak, s szó nélkül, surranó gyorsasággal délnek fordultak. Elnyelte őket a köd.
– Mi ez? – kérdezte Szille meglepetten.
A többiek nyugtalanul mozgolódtak, aztán az egyik csér megszólalt:
– El kell menjünk, Szille. Itt voltak a vadlibák. Úgy látszik, el kell menjünk…
Nem értették ők sem, hogy mi ez, de valami roppant nyugtalanságot éreztek, és tudták, hogy menni kell valamiért, valahová. És egyszerre felkerekedtek mind, valamennyi csér és elindultak ők is délnek.
Sűrű sötétség borult a tóra. Felhők takarták az eget, és a hold nem volt sehol.
Szille ült a vízirózsában, és nem látta, hogy mi történik körülötte. Csak szárnysuhogásokat hallott, és tudta, hogy valaki újra elindult.
S mire az éjszakának vége lett, csak a gémek álltak ott, s a hódák és a búvárok és néhány vadruca. A többiek elmentek mind.
És attól kezdve minden este kevesebb madár várta a tündért a tocsogóban, és mire reggel lett, még kevesebben álltak ott. És Szille szomorúbb lett napról napra és fázott.
Aztán egy este a legöregebb gém odajött hozzá, és így szólt:
– Királynő, én nem tudom, mi ez. Valami van, és mi el kell menjünk. És ez borzasztó szomorú és mi sírva búcsúzunk tőled…
És a gémek mind sírni kezdtek, aztán felkerekedtek sírva, és elindultak délnek ők is.
Végül nem maradt más, csak a bölömbika. Búsan üldögélt magában az árván hagyott parton, és nézte a vizet.
És a tó és a nádas és a berek és a dombok kereken mind olyan szomorúak voltak, és a manók ijedten dideregtek a kopasz zsombékokon, és Szille estétől reggelig sírt a tavirózsa kelyhén, és a tavirózsa is hervadni kezdett.
Ez volt a világon a legelső ősz.
Minden búcsúzott.
A békák beugrottak a vízbe, s nem bújtak elő többet. A nádak zöld levele lehullott s többet nem suttogott semmiféle mesét. Elmentek a sólymok, és elment a héja is, éjszakákon keresztül suhogott a levegő a tovavonuló madarak szárnycsapásaitól. S a köd tele volt olyankor panaszos, búcsúzó hangokkal. A menyét félelmében megfehéredett.
Aztán egy este a bölömbika is elrúgta magát a földtől, és felszállt. És abban a percben hullani kezdett a hideg levegőből valami könnyű fehér holmi, amilyen soha eddig még nem hullott. Ez volt az első hó.
Szille ott ült a helyén, de a tavirózsa kelyhe halott volt már akkor. Ült búsan és nézte a hulldogáló, furcsa fehér holmit, és nézett mereven dél felé, ahol akkor tűnt el éppen a fehér havazásban a bölömbika elszálló alakja.
És olyan csend volt és olyan elhagyatottság, hogy Szillének összeszorult a szíve, s a halott virág kelyhében lassan visszaszállott a víz alá.
Ez volt az első tél a földön.
A Jóisten első büntetése, amiért olyasmit csináltak az állatok, amit nem volt szabad.
Azon az éjszakán vastagon belepte a földet a hó. Egyedül és éhesen kószált a róka, mert ő nem tudott elmenni, mint a madarak. A manók dideregve húzódtak be az elszáradt nád közé, fáztak, és nem volt hova bújjanak, a szél és hideg mindenütt a nyomukban volt, így büntette meg őket a Jóisten, amiért nem vigyáztak eléggé az állatokra.
Gonosz pedig, a legkisebbik manó, ezentúl nem ért rá többet unatkozni. Neki azt a dolgot adta a Jóisten, hogy járja végig a vizeket és húzzon reájuk vastag jégruhát, hogy ne fázzanak azok, akik a vízben vannak.
Hogy ne fázzon a nádak gyökere, és ne fázzanak a halak sem, és senki se fázzon, aki nem vett részt azokban a csúnya játékokban, amikor az állatok háborúztak.
És ez a manó, aki mindennek oka, szakadatlanul kellett járja a vizeket, és kell járja ma is, amikor tél van, és ügyeljen, hogy a vizeken mindig jég legyen.
Szille pedig szomorúan ült a jég alatt, és sajnálta a madarakat, amiért el kellett menjenek, és sajnálta a manókat, akik fáztak, és a rókát, aki éhes volt.
Előhívta a Kosztrust és azt mondta neki:
– Te vagy az én legkedvesebb halam, és ha igazán akarsz valamit tenni értem, akkor eridj és keresd meg a Jóistent. Én nem tudom megmondani neked, hogy hol tudod megtalálni, de bizonyára megtalálod valahol, mert őt mindig meg lehet találni. S ha megtaláltad, mondd meg neki szépen és illedelmesen: Szille, a tündér kéri, aki a vízirózsában lakik, hogy bocsásson meg a manóknak, és bocsásson meg a rókának, és bocsásson meg mindenkinek. Mert a nád ígéretet tett, hogy muzsikálni fog és most nem tud. És a szúnyog is ígéretet tett, és a béka is, és a tücsök is, és most egyikük sem tud muzsikálni, amíg tart a tél. És a világ olyan csúnya így…
Ezeket mondta Szille a Kosztrusnak, és a Kosztrus elindult azon nyomban, hogy megkeresse a Jóistent. Sokáig járt, amíg megtalálta, de a végén mégis meg kellett találja, mert a Jóistent mindenki meg tudja találni, ha keresi, még a legkisebbik hal is.
A Kosztrus elmondta Szille üzenetét, és a Jóisten kedvesen elmosolyodott.
– Jól van, kicsi hal – mondotta –, úgy teszek, ahogy a tündér kívánja…
És attól a mosolygástól abban a percben olvadni kezdett a hó a mezőkön és a jég a vizeken. Gonosz nem kellett őrizze a vizeket tovább.
Tavaszodott.
A madarak is visszajöttek, és a nád is tudott muzsikálni újra, és a szúnyog is és a béka is, és a tücsök is. A madarak pedig táncoltak újra minden éjszakán, mint azelőtt.
De Gonosz, a legkisebbik manó újra unatkozni kezdett, és az állatok újra rossz játékot kezdtek játszani. Addig, amíg a Jóisten újra megharagudott rájuk, és újra megbüntette őket.
És ez most így megy, folyton, folyton, magad is láthatod, és így is fog menni a világ végéig éppen.
Gonosz új meg új rosszaságokra tanítja az állatokat, de még az embereket is, és a földön háborúk vannak, és sok-sok minden, ami rossz és csúnya. Amíg a Jóisten végül megharagszik. Akkor megjelennek a vadlibák, leszállnak a tavak mellé, s a madarak megrettenve nézik őket. A levelek hullani kezdenek, nem muzsikál többet sem a nád, sem a szúnyogok, sem a békák és ezt te úgy nevezed: ősz.
A madarak, akik a vadlibákat látják, nyugtalanok lesznek, és elindulnak dél felé, nem tudják, hogy miért, csak mennek, és a tavakon mind nagyobb és szomorúbb lesz a csend.
Aztán a bölömbika is elmegy, és Szille sírva lehúzódik a víz alá, és ekkor jön a tél. Havazni kezd, s Gonosz, a legkisebb manó járni kezdi a vizeket, s bevonja őket jéggel, mert neki ez a büntetése. Ha látni akarod, eredj ki télen, s törd be a jeget valahol. Ülj oda, s ha nagyon figyelsz és nagyon türelmes vagy, megláthatod Gonoszt, a kis vörös szakállú manót, amint dideregve odalopakodik, és friss jéggel vonja be a vizet, ahol léket ütöttél.
De a Kosztrus ekkor már útban van a Jóisten felé. Néha hamarább megtalálja, néha későbben, de megtalálja mindig és átadja neki Szille kérését.
A Jóisten pedig elmosolyodik ekkor, szépet és nagyot mosolyodik, mert a Kosztrust a hűség viszi azon a hosszú-hosszú úton odáig, és a Jóisten semmit sem szeret olyan nagyon, mint a hűséget.
És ezt a szép és nagy mosolygást, amely akkor kezdődik, amikor a Jóisten megpillantja a kicsi zöld halat, aki őt keresi: ezt te emberi szóval tavasznak nevezed.
Tavasznak nevezed, és valószínűleg nagyot mosolyogsz te is, mert szereted a tavaszt, amikor lehet kint a fűben játszani és csatangolni szerte a virágos mezőkön.
És én csak arra kérlek téged, hogy mikor legelőször indulsz ki szertelen jókedveddel a tavaszba, gondolj egy rövidke percre a szegény Kosztrusra is, aki olyan hosszú-hosszú utat kellett megtegyen, hogy jóvá tegye mindazt a sok rosszat, amit a föld állatai egy év alatt a Jóistennel szemben elkövettek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*