Tavak könyve – HATODIK MESE

Wass Albert: Tavak könyve

Tavak könyve - HATODIK MESE

HATODIK MESE,
amelyben szó lesz a legneveletlenebb békasüvölvényről, aki csak valaha élt a földön és szó lesz a kockáshátú öreg teknősbékáról, aki a legbölcsebb a teknősbékák között, és akinek azért nincsen neve, mert abban a tóban ő volt az egyetlen teknősbéka és így nem is volt szükséges, hogy neve legyen.

A mese egy iszapos tó partján történt, amelyik szintén iszapos volt természetesen, és ha le akarod rajzolni, akkor ne feledkezz meg erről. Ne feledd el továbbá a teknősbéka hátára felrajzolni a kockákat, amik mind nagyon fontosak egy teknősbékánál, a békasüvölvényt pedig nagyon neveletlennek kéne rajzoljad, mert bizony nagyon neveletlen volt.
Élt tehát hajdan, jó régen, a nagy és iszapos tó partján egy neveletlen békasüvölvény, melynél neveletlenebb békasüvölvény nem volt több a földön, sem azelőtt, sem azután.
Zöld volt és pöffeszkedő, és nem csinált egész nap semmi egyebet, mint hogy ült a nagy és iszapos tó keskeny és iszapos partján, és mindenkinek a dolgába beleszólt.
Tiktől, a hódától megkérdezte, hogy miért visel fehér sapkát a fején, Mámitól, a vadrucától, hogy miért hápog, amikor senki sem szól hozzá, Csupafejtől, a jégmadártól, hogy miért gondolkozik, és Kelep úrtól, a gólyától, hogy miért áll egy lábon, tán bizony fájlalja a másikat?
Módfelett neveletlen kérdései voltak a pöffeszkedő és zöld békasüvölvénynek, és így valamennyien, akik ott laktak a nagy és iszapos tó közelében, szerfölött haragudtak reá emiatt.
Egy délután, ahogy ott üldögélt a parton – nagyon csöndes nyári délután volt, amikor a tó vize mindennél kékebb, és a szellő alig borzolja meg, és fent, magasan körözni tanítja fiait Villám, a vércse, vagyis éppen olyan délután volt, amikor a békasüvölvények a legneveletlenebbek szoktak lenni – s ahogy tehát ott üldögélt a parton, egyszerre csak megpillantotta öreg és bölcs rokonát, a teknősbékát, amint éppen kimászott a vízből, és kockás háta nedvesen csillogott a napban.
– Mondd csak, kérlek, bölcs és tiszteletreméltó teknősbéka – szólította meg udvariasan rokonát a neveletlen békasüvölvény (mert bármilyen neveletlen is volt, azért tudta, hogy az öregekkel udvariasan kell beszélni) –, mondd csak, kérlek, miért cipeled mindig a hátadon azt a csúnya teknőt?…
A bölcs és tiszteletreméltó teknősbéka végignézett ostoba és neveletlen öccsén, aztán egyenként megrázogatta a lábait, hogy a vízcseppek leperegtek róluk a zsombékra, amelyiken ült, s onnan visszagurultak a nagy és iszapos tóba.
– A vízcseppek, amiket itten látsz – felelte kimérten és bölcsen a teknősbéka, már csak úgy, ahogyan ő szokott –, szépek és tiszták és kellemesek. A te ostobaságod azonban csúnya és sötét, és egyáltalában nem kellemes. Mondd csak, kedves, jó öcsém: hogyan is tudsz te ilyen ostoba dolgokat kérdezni?…
A békasüvölvény kidüllesztette a szemeit és csodálkozott – már csak úgy, ahogyan ő szokott –, mert még semmit sem tudott arról, hogy ő ostoba.
– Unatkozom – mondotta –, és az okos dolgokat már mind végigkérdeztem másoktól. Csak kell tőled is kérdezzek valamit, nem?…
– Nem éppen, fiacskám – felelte a bölcs teknősbéka roppant bölcsen –, mert mindenki azt kell csinálja, ami az ő foglalkozása, csak akkor lehet rend a világon.
A te foglalkozásod pedig nem az, hogy kérdezzél, hanem hogy legyekre és szúnyogokra vadásszál. Érted, aranyos kisöcsém?
– Nem értem, bölcs és tiszteletreméltó teknősbéka, semmiképpen sem értem, amiket mondasz. Unom már a legyeket és a szúnyogokat, és nem is fér több a gyomromba. Egy ilyen szép zöld hátú békának, mint amilyen én vagyok, csak lehet valami különb foglalkozása is?…
Az öreg és bölcs teknősbéka végignyújtózott a zsombékon, és elkezdett gondolkozni. Nézte a kék vizet és hagyta, hogy süsse kockás hátát a nap, és gondolkozott. A neveletlen békasüvölvény pedig azalatt folyton ott ült az iszapos parton, lustán és iszonyúan neveletlenül, és kérdezett. Megkérdezte a nádirigót, hogy miért énekel, a nádat, hogy miért hajlik, a menyétet, hogy miért szalad és a kígyót, hogy miért sziszeg.
A rigó összeszidta, a nád összeszidta, a menyét összeszidta, de ez neki még mindig nem volt elég. És a kígyó is összeszidta, és azt mondotta neki:
– Megállj csak, mindjárt megtudod, hogy miért sziszegek!…
Azzal jól belecsípett a neveletlen békasüvölvénybe, hogy az ijedtében és csodálkozásában nagyot ugrott a tó iszapos partján.
Meg kell mondjam, hogy a békák mind az ideig még nem ugráltak úgy, mint most, hanem jártak és szaladtak, mint a többi állatok. És ez az ugrás, amit a neveletlen békasüvölvény a kígyó csípésére ott az iszapos tó partján ijedtében és csodálkozásában véghez vitt, olyan mulatságos és egyben olyan bosszantó látvány volt, hogy a menyét is, a kígyó is, a nádirigó is, de még a nád is mind egyszerre hangosan felnevettek, aztán nevetve, de jól elverték a békasüvölvényt.
Mikor aztán abbahagyták a verést és elmentek, és ő borzasztóan megijedve és borzasztóan elcsodálkozva újra magára maradt a parton, akkor a teknősbéka, aki mindaddig csöndesen sütkérezett a zsombékon és gondolkozott, így szólott hozzája:
– Jól figyelj ide, fiacskám, kigondoltam neked egy foglalkozást. Ugrálj úgy, mint ahogy az előbb tetted, és akkor nem fogsz többet unatkozni. Egyúttal pedig azt is megtudod, hogy én miért viselem a hátamon ezt a csúnya teknőt…
Így beszélt a bölcs teknősbéka, és a neveletlen békasüvölvény ott a parton még jobban elcsodálkozott.
– Igazán? Így? – kérdezte, és egy nagyot ugrott a levegőbe, még nagyobbat, mint az előbb. – Így? – És mivel tetszett neki ez a játék, újra és újra ugrott, lábait megfeszítve és folytonosan a zsombék felé nézve, ahol az öreg és bölcs teknősbéka hevert, és szemlélte az új játékot.
– Így?…
– Úgy – felelte a teknősbéka a zsombékról és mosolygott, mivel a
békasüvölvény beesett egy hangyabolyba, és két hangya belecsípett jó erősen a jobb lábába, és ugyancsak kettő éppen olyan jó erősen a bal lábába, és egy hangya megcsípte a hasát is, de jól.
– Így?! – ugrott ijedtében még nagyobbat és éppen a sündisznó hátára ugrott, ahol jól összeszurkálta magát.
– Úgy – válaszolt bölcsen és komolyan a teknősbéka, már csak úgy, ahogy ő rendesen szokott, és nagyon meg volt elégedve a maga bölcsességével, mert látta, hogy a békasüvölvény ezentúl valóban nem fog unatkozni többet.
– Így? – kiáltotta ugrás közben újra, és most már a víz felé ugrott, mert a lábai nagyon fájtak, és a sündisznó is futott utána, hogy megverje, és a hangyák is futottak. – Így? – kérdezte még egyszer, és újra ugrott, most már egyenesen bele a vízbe, Hosszúláb, a gém orra elé, aki éppen ott állt és halászott. Ploccs! Esett be nagy lármával a vízbe, hogy a víz felkavarodott egészen, és a halak mind elmenekültek a közelből.
– Úgy – felelte megelégedetten a teknősbéka a zsombékról –, éppen úgy gondoltam én is.
Hosszúláb pedig, akinek a neveletlen békasüvölvény elkergette a halait, és otromba ugrándozásával felkavarta a vizét, hogy jó darabig nem tudott halászni többet, Hosszúláb nagyon megharagudott rá, és kergetni kezdte, és a békasüvölvény ijedtében a víz alá menekült és jókora helyen az egész iszapot feltúrta, hogy a tó kék vize barna lett, és a vadrécéknek, meg a hódáknak sár ment a torkukba, és így azok is megharagudtak rá, és azok is kergetni kezdték, mint ahogy kergetik is attól a perctől kezdve mind a mai napig.
Mert valahány békát látsz a nagy és iszapos tavak mentén, az attól a naptól kezdve mind úgy ugrál, és nem ér rá egy percig sem unatkozni, mert mindenki kergeti és mindenki haragszik rá, amiért lármázik, és amiért felkavarja a vizet.
És némelyik mindig ezt kérdezi: – Így?…
És némelyik mindig azt feleli rá: – Úgy!…
Szakasztott azon a bölcs, öreg hangon, mint az a teknősbéka, amelyik a zsombékon hevert akkor délután, kockás hátát szárította a napon, és megelégedetten mosolygott a neveletlen békasüvölvény neveletlen ugrándozásain.
– Lám, most nem unatkozol többet, szeretetreméltó kisöcsém – mondotta egy idő múlva, mikor már a nagy tó valamennyi lakója arra az egy neveletlen békára vadászott –, és egyúttal azt is tudod már, hogy miért hordom én ezt a teknőt a hátamon. Mert ha neked is lenne egy akkora teknőd, mint amekkora neveletlenséged már van: akkor most nem kellene ilyen eszeveszetten menekülnöd újonnan szerzett barátaid elől. Úgy bizony, kisöcsém…
Azzal nyújtózott egyet és mivel a háta már túlságosan megszáradt a napon, bölcsen és tiszteletreméltóan egy csöndes loccsanással lecsúszott a zsombékról, bele a nagy és iszapos tó nagy és iszapos mélységébe.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*