Tavak könyve – HETEDIK MESE

Wass Albert: Tavak könyve

HETEDIK MESEHETEDIK MESE,
amelyikben szó lesz egy összeférhetetlen és veszekedő madárról, amelyiknek Veszekedő Cankó a neve, s már abból is láthatod, hogy milyen veszekedő természetű volt. Továbbá szó lesz arról, hogy miképpen tett igazságot Szille, a tündér – akit már ismersz –, és hogy milyen csúnya és illetlen dolog a veszekedés, még a madarak között is.

Tudnod kell, hogy él még egy madár a tavon, amelyikről eddig azért nem esett szó, mivel se mivel sem különb a többi madaraknál. Habár ő magát sokkal különbnek tartja valamennyinél, és ezt nyíltan beszéli – akkor is, ha nem kérdik –, és ez nagyon neveletlen dolog. Ezt a madarat Cankónak hívják. Hosszú, vékony lába van, kicsi, barna teste, buta, kerek feje – mert nagyon buta madár szegény, ezt magad is látni fogod mindjárt –, és nevetségesen hosszú csőre.
A Cankó ott élt már akkor is, amikor Szille uralkodni kezdett a tó madarai fölött, de akkor még csak egyszerűen Cankónak nevezték, habár akkor is rengeteget veszekedett már. Hihetetlenül felfuvalkodott madár volt, és hihetetlenül ostoba. Hosszú és vékony csőrét mindenüvé bedugta, a vízbe, az iszapba, a nádgyökerek közé, és ez eddig rendben is volt. Mivel azt a munkát tanították neki Jóisten parancsából a nádimanók, hogy hosszú csőrével megkeresse az iszapban lakó férgeket, és azokat egye. De hosszú és vékony csőre mellett még hosszú és vékony lábai is voltak, és azokkal nem tudta, hogy mit csináljon, mivel az a manó, aki éppen őt tanította, már nagyon álmos volt akkor, és elfelejtette megmondani.
Így aztán nem tudta, mit kezdjen velük, és idétlenül futkározott a tó partján föl és alá, mindenbe belelépett és mindenbe belegázolt és bosszantóan nevetséges volt így.
Először belegázolt a vízbe, és úgy felkavarta, hogy Hosszúláb, a gém aznap nem tudott halászni. Aztán végigszaladt a zsombék között, és belelépett Tiknek, a hódának a fészkébe és szétgurította a tojásait. Aztán végigfutott hosszában a tó iszapos partján és ahány kacsafiú ott sütkérezett, mindnek telefröcskölte a szemét iszappal. Végül kiszaladt a pázsitra, és úgy összesározta, hogy egyetlen vadrucának sem volt kedve ott legelni aznap.
Hosszúláb bosszúsan végignézett rajta, és megkérdezte:
– Elment az eszed, kedves öcsém, hogy felkavarod a vizemet?
Tik, a hóda, ijedten nyújtotta ki a nyakát, alig győzte összeszedni szétgurult tojásait, és megkérdezte:
– Nincs neked szemed, hogy lássad, hova lépsz?
Mámi zsörtölődve törülgette ki az iszapot a kiskacsák szeméből, és
megkérdezte:
– Nem találtál jobb helyet a futkározásra?
És ahány vadruca volt, mind bosszankodott a legelője miatt, és mind
megkérdezte:
– Okvetlenül a mi gyepünkön kell megtörüljed idétlen lábaidat?
A haszontalan Cankó pedig, ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, ahogyan illik – mert ugyebár, ennyi haszontalanság után mégis csak bocsánatot kellett volna kérjen a madaraktól –, mondom, ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, felborzolta a tollait és veszekedni kezdett.
– Ott kavarom föl a vizet, ahol akarom, te hosszú lábú meszelő – mondta berzenkedve a gémnek –, ha nem tetszik, eridj máshova halászni!
– Oda nézek a szememmel, ahova akarok – felelte a hódának –, és ha nem tetszik, építsd máshova a fészkedet, te vékony nyakú!
– Éppen itt van kedvem futkározni, te nagy csőrű – mondotta Máminak –, és ha neked sem tetszik, vidd másfelé csúnya és idétlen gyermekeidet!
A többi vadrucának pedig ezt felelte:
– Okvetlenül ezen a gyepen kell megtörüljem a szépséges lábaimat, és ha nektek sem tetszik, amit csinálok, költözzetek más tóra, otromba nagyszájúak!
És borzolta a tollait és szerfölött berzenkedett.
A vadrucák pedig elcsodálkoztak, és csodálkozott Mámi, és csodálkozott Tik, a hóda, sőt még Hosszúláb is csodálkozott, pedig a gémek általában nem szoktak csodálkozni. De akkora nagy volt a neveletlen Cankó szemtelensége és neveletlensége, hogy most az egyszer neki is csodálkoznia kellett.
– Igazán, úgy látszik, bolond vagy – mondották egyszerre valamennyien.
A Cankó pedig megállt a víz szélén, felborzolta a tollait és veszekedni kezdett.
A gémet hosszú lábú éhenkórásznak nevezte, a hódát kormos cigánynénak, Mámit mafla vénasszonynak, a kiskacsákat koszos vakarcsoknak és még Szigonycsőrt, a búvárt is összeszidta, aki a tó közepéből hallgatta komolyan a veszekedést, sőt Villámot, a vércsét is összeszidta, aki fent a tó fölött körözött, és hangosan kacagott a neveletlen Cankó neveletlenségein. Olyan veszekedést csapott, hogy Csupafej, a kis kék jégmadár, kibújt a nádasból, és fölült egy fűzfa ágára, és onnan nézett le fejcsóválva és megbotránkozottan.
– Vékony lábad van és rövid szárnyad, hosszú csőröd van és kerek fejed, barna vagy, csúnya vagy, idétlen vagy, és úgy jár a szád, mintha te volnál Csirip, a nádiveréb. Bizony mondom, nagyon ostoba madár lehetsz.
Az öreg bölömbika is kilépett a nád közül, és megbotránkozva mondta:
– Felkavarod a vizet, belelépsz a fészekbe, telefröcskölöd iszappal a
sütkérezők szemét, besározod a gyepet, veszekedsz, és úgy viselkedsz, mintha te volnál Nagyúr, a halászsas. Azt hiszem, öcsém, nagyon buta vagy, és nagyon neveletlen.
Azzal belemártotta csőrét a vízbe, és azt mondta:
– Mbu! – És ebben minden benne volt, amit egy jól nevelt madár akkor sem mond el, ha haragszik.
A Cankó pedig még jobban fölberzenkedett ettől, és még hangosabban kezdett veszekedni. És ekkor Villám, akinek leghamarább fogyott el a türelme – mert a vércsék általában a legtürelmetlenebb madarak –, összehúzta a szárnyait és
lecsapott, és jól megtépázta a neveletlen Cankót. És utána kiúszott Szigonycsőr a partra – mert a búvárok is elég türelmetlen természetűek –, és ő is jól megtépázta.
És megtépázta Hosszúláb is, a gém, pedig ő elég türelmes, és megtépázta Tik is, pedig neki nem természete a verekedés. De még Mámi is megtépázta, pedig tudnivaló, hogy a vadrucák a világ legjámborabb és legbéketűrőbb teremtményei.
De a Cankó olyan szemtelen volt, és olyan neveletlen, hogy ő sem tehetett másként.
A Cankó pedig – akit így rendre valamennyien jól megtépáztak, csak éppen a vén bölömbika nem, és Csupafej sem, a bölcs kis jégmadár –, mivel ők ketten bölcsek, és a bölcsek nem szoktak olyasmit csinálni, szóval – mikor már mindenki jól megtépázta és alig maradt rajta toll, a Cankó újra csak veszekedni kezdett, még hangosabban, mint azelőtt.
A madarak hallgatták és meglepődtek, hogy ezek után mindig van kedve veszekedni. De aztán újra nekiálltak sorra – megint csak Villám kezdte, és Szigonycsőr folytatta, és utána rendre a többiek –, és jól elverték másodszor is. De a Cankó, akin már alig maradt toll, még egyre veszekedett, és így elverték harmadszor is.
Közben pedig eltelt az idő, és lement a nap. Az égen felcsillant az Álomhozó, és az öreg bölömbikának hirtelen eszébe jutott az ígéret, amit Szillének tett, s amiről a Cankó veszekedése fölött való megbotránkozásában szinte megfeledkezett. Beledugta a csőrét mélyen a vízbe, és azt mondta:
– Mbu!
És abban a pillanatban a tavirózsa kiemelte virágát a vízből, és a virág rózsaszínű kelyhe szétnyílt, és a puha szirmok között ott ült Szille, a tündér. Az utolsó vadruca éppen akkor tépte ki a berzenkedő Cankó hátából az utolsó tollat, és a Cankó ottan állott egészen csupaszon a tó iszapos partján, és olyan furcsa volt, hogy valamennyi madár egyszerre nevetni kezdett.
Szille már emelte a kezét, hogy szokás szerint jelt adjon a nádnak és a szúnyogoknak és a tücsköknek és a békáknak, de meghallotta a madarak nevetését, és megakadt a mozdulata.
– Mit nevettek? – kérdezte összeráncolva a homlokát, mert nem szerette, ha a madarak olyasmit csináltak, ami nem tartozott a rendhez.
Valamennyi madár egyszerre abbahagyta a nevetést, és nagy csönd lett. És a nagy csöndben megszólalt berzenkedő hangon a Cankó, aki ott állott csupaszon az iszapban.
– Engem nevetnek. Mert gonoszak és illetlenek és hitványak, és egyáltalában nem találok szavakat, amikkel méltóképpen elmondhassam aljasságukat!
Szille csodálkozva nézett a hang felé, és elmosolyodott.
– Furcsa madár vagy – mondotta –, és én sem találok szavakat, amikkel méltóképpen elmondhatnám furcsaságodat. Neked miért nincsenek tollaid, mint minden tisztességes madárnak?
– Mert kitépték ezek a gonoszok! – rikácsolta a Cankó, és szinte sírt már haragjában. – Ezek az aljasok, ezek a hitványak, ezek a gazok!
Szille a madarakhoz fordult, és az arca szigorú volt.
– Miért téptétek ki szegénynek a tollait?
És ekkor a nád mellől előlépett az öreg bölömbika, és elmondotta, hogy mivel bosszantotta Cankó a madarakat, és hogyan veszekedett velük. Szille hallgatta, aztán összeráncolta a homlokát, és Cankóhoz fordult:
– Úgy látszik, megérdemelted, amit kaptál – mondotta –, és remélem, jól megjegyezted magadnak, barátom.
A Cankó pedig mérgesen tipegni kezdett az iszapban.
– Fázom – mondotta –, és nagyon csúnya dolog ez, amit velem csináltak. Mindenkinek velem van baja, és akárhova teszem a lábaimat, mindig belém köt valaki. Én vagyok a legjámborabb, legszelídebb és legszerencsétlenebb madár a világon.
Azzal elkezdett keservesen sírni.
Szille, a tündér, pedig nevetett, és ez olyan volt, mintha egy kicsi
ezüstcsengőcske csilingelt volna a vízen. Aztán összecsapta a tenyereit.
– Hallod-e, te legjámborabb, legszelídebb és legszerencsétlenebb madár ezen a világon – és itt újra nevetett –, én azt hiszem, ismerlek már téged: vékony lábú vagy és idétlen, hosszú csőrű vagy és veszekedő. És én azt hiszem, legokosabban tennéd, ha bocsánatot kérnél a többiektől!
A Cankó erre hirtelen abbahagyta a sírást, nagyot szökött az iszapos parton, ami kimondhatatlanul furcsa volt és nevettető, mivel az olyan madár mindig furcsa és nevettető, akin nincs egyetlen szál toll sem és mégis ugrál.
– Nem kérek bocsánatot! – rikoltotta elég neveletlenül. – Azért sem kérek bocsánatot!
A madarak megbotránkozva szörnyülködtek a Cankó neveletlenségén, Szille pedig újra kacagott.
Aztán kis rózsaszínű lábát belemártotta a tó vizébe, és ezeket mondta:
– Úgy látom, igazán ostoba vagy és igazán neveletlen és igazán veszekedő, és azt hiszem, legjobb lesz, ha ezentúl Veszekedő Cankónak nevezünk téged. Ha akarnám, tudnék varázslatot csinálni, mert látod, már fönt van a hold… – és a hold valóban fönt volt már akkor –, és ha varázslatot csinálnék, akkor olyan lennél, mint Göcs, a földikutya, aki nem lát, vagy olyan lennél, mint Nagyfogú, a csuka, aki nem beszél, és azt hiszem, ez nagyon jó volna mindannyiunknak, mert békében lehetnénk tőled. De nem teszek varázslatot, mert azt akarom, hogy még sokszor verjenek meg a madarak – valahányszor neveletlen vagy, mindig –, és sokszor tépjék ki a tollaidat – valahányszor veszekszel velük, és valahányszor fölkavarod a vizüket, és valahányszor belelépsz a fészkükbe, és valahányszor iszapot fröcskölsz a szemükbe, és valahányszor összesározod a legelőjüket, mindig. Azonban sajnállak téged, amiért olyan vékony lábú vagy, olyan idétlen és olyan csupasz, és azért mégis csinálok egy kis varázslatot, ide figyelj…
Azzal elkezdte Szille a varázslatot. Csak éppen a holdra nézett, és
emlékeztette őt arra, amit ígért. Aztán a Cankóra nézett, akinek attól a naptól kezdve Veszekedő Cankó a neve (akármelyik természetrajz-könyvben megkeresheted), aki ott állt csupaszon és idétlenül és rettenetesen megrettenve, mert nem tudta, hogy mi származik ebből a varázslatból. Aztán a kezeivel valamit rajzolt a levegőben, és annyi volt az egész varázslat. De abban a percben Veszekedő Cankó bőréből elkezdtek nőni a tollak, és nőttek és nőttek, és egyre több toll nőtt, és csakhamar ellepte egészen a sok barna toll, csupán a lába maradt csupaszon, meg a hosszú buta csőre. Nagyon jól sikerült a varázslat, mert a hold becsületes volt, és emlékezett az ígéretére, olyan jól sikerült, hogy a hátán, a nyakán és legfőképpen a mellén háromszor annyi toll is nőtt, mint amennyi kellett volna. Úgyhogy valóságos tollgallér csüngött le róla és a fejére is több toll nőtt, és valóságos tollsisakja keletkezett. Úgy képzeld el, mintha a hosszú és idétlen madár nyakába egy rövid esőgallért akasztottak volna tollból és a fejére csuklyát húztak volna, és azt is tollból. (Legjobb lesz, ha gyorsan lerajzolod magadnak, hogy el ne
feledd.)
Szille pedig befejezte a varázslatot – ami ugyebár, igen jól sikerült varázslat volt –, és nevetett.
– Na, Veszekedő Cankó, most legalább fel vagy öltözve alaposan. Ez a gallér jó lesz, és ez a sapka is jó lesz, hogy mindenki messziről megismerjen, és előre készüljön a neveletlenségeidre. De neked is jó lesz, mert ha a madarak megvernek – és bizony sokszor fognak megverni téged, mert hihetetlenül megvernek, neveletlen vagy –, pajzsnak használhatod ezeket a tollakat, és akármennyit kitépnek belőle, még mindig marad elég. És így nem leszel többé csupasz, és nem fogsz fázni, és akik megvernek, nem kell majd sajnáljanak miatta.
A madarak nézték Veszekedő Cankón az új ruhát, és ők is nevettek.
Veszekedő Cankó pedig állt az iszapos parton, roppant idétlenül és roppant ostobán, és csodálkozott a varázslaton, ami vele történt. Aztán hirtelen berzenkedve fölugrott a levegőbe, és hosszú, vékony lábaival beleugrott egy pocsolyába, úgyhogy a víz mind szertefröcskölt, és Kivinek, a bíbicnek megáztatta a bokrétáját.
– Nem tudtál másfelé ugrani, veszekedő barátom? – kérdezte Kivi udvariasan, és csőrével jól oldalba vágta.
De a tollgallér fölfogta a vágást, és a neveletlen Cankó semmit nem érzett belőle. Örömében megint ugrott egyet, és sáros lábáról a sár egyenesen Tiknek, a hódának fehér sapkájára fröccsent. Tik pedig nagyon kényes volt szép fehér sapkájára – megláthatod, ha lemégy a tóra magad is, hogy milyen ügyelve hordja valamennyi hóda azt a kis fehér sapkát –, és ezért Tik nagyon megharagudott, és ő is jól oldalba vágta érette.
Veszekedő Cankó pedig megfordult, és elkezdett velük éktelenül veszekedni.
És erre azok újra nekiestek, és újra elverték. És verték volna tovább is, és Cankó veszekedett volna tovább is, de ekkor Szille fölemelte kezét, és erre elhallgattak.
Még Cankó is el kellett hallgasson, mert olyan neveletlen vízimadár nincs ezen a világon, amelyik ne hallgatna el, ha Szille, a tündér fölemeli a kezét.
Szille pedig így szólt:
– Csönd legyen! És úgy látom, hogy a nap már lement, és én úgy látom, hogy Álomhozó már ott ül az égen, és a hold is ott ül az égen. És én úgy gondolom, hogy ilyenkor a madarak abba kell hagyják minden dolgukat. Igaz ez?
– Igaz! – felelték egyszerre kereken a madarak mind.
– És én azt hiszem – folytatta Szille –, hogy ez a Veszekedő Cankó a
legostobább és legszerencsétlenebb valamennyi madár között, mert nem tudja, hogy mit kezdjen magával. Mit akarsz te tulajdonképpen, Veszekedő Cankó?
Veszekedő Cankó pedig fölborzolta a tollait és úgy felelt:
– Oda akarok menni, ahova akarok, és azt akarok csinálni, amit akarok!
És Szille még egyszer megkérdezte:
– Mit akarsz te tulajdonképpen?
Erre Veszekedő Cankó elvesztette a türelmét és fölkiáltott:
– Veszekedni akarok!
– Jó – mondotta Szille –, veszekedj. Attól a perctől kezdve, hogy feljő a nap, pontosan addig a percig, amíg lemegy a nap, folyton csak veszekedj. De ha attól a perctől, hogy Álomhozó megérkezett az égre, addig a percig, amíg Hajnalhozó tova nem viszi az éjszakát, csak egyetlen egyszer is veszekedni mersz, és ezzel megzavarod a békét és az én mulatságomat: olyan varázslatot csinálok, hogy egyszeribe megint csupasz leszel, és az is maradsz, ameddig a világon vagy. Úgy!
Azzal fölemelte Szille a kezét, és jelt adott a nádasnak, meg a szúnyogoknak, meg a tücsköknek, meg a békáknak, és nem törődött többé a neveletlen madárral, akinél idétlenebb és haszontalanabb nem volt még a világon.
Veszekedő Cankó pedig attól a naptól kezdve, valahányszor felkel a nap, elkezd veszekedni, és veszekszik mindaddig, amíg lemegy a nap, és Álomhozó, a csillag, kigyullad az égen. Mert ez neki szabad. És a madarak, valahányszor veszekedni kezd velük, megverik, mert nekik meg ez szabad. De abban a percben, hogy lemegy a nap, és Álomhozó kigyullad az égen: Veszekedő Cankó azon nyomban abbahagyja a veszekedést, mert emlékezik Szille ígéretére, és nagyon fél a varázslattól. A tollgallér pedig azóta is folytonosan ott van a nyakában, és a tollsipka ott van a fején, megláthatod, ha kíváncsi vagy rá. Ő pedig mind a kettőre nagyon büszke, és egyáltalában nagyon büszke saját magára, és azért is veszekszik folytonosan, mert azt hiszi, hogy ő a legkülönb madár a világon. Ebből is láthatod, hogy milyen ostoba és neveletlen.

(a képen: pajzsos cankó, vagy más néven veszekedő sneff)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*