Tavak könyve – KILENCEDIK MESE

Wass Albert: Tavak könyve

KILENCEDIK MESEKILENCEDIK MESE,
amelyik az emberről szól, akiről mindez ideig igen-igen kevés szó esett. De szó lesz azért a tó madarairól, valamennyiről egyenként, sőt még Terólad is, mivelhogy ez az utolsó mese, amit tavakról mondok.

Egyszer egy ember nagyon szomorú volt.
És nem tudom, mitől volt szomorú, bizonyára valami olyasmitől, amitől mi emberek rendesen szomorúak leszünk. Lehet, hogy éppen rossz volt a kisfia, s az az ember azért volt szomorú akkor.
Szóval egy ember nagyon szomorú volt. Járt-kelt a házban, az udvaron, az utcán, járt-kelt a maga nagy szomorúságával az emberek között, de senki sem tudta megvigasztalni és az ember sokáig-sokáig szomorú volt.
S ahogy úgy járt-kelt magányosan, valamiképpen odatévedt a tó mellé.
Esteledett éppen s a csend olyan nagy volt és olyan szép, hogy az ember csodálkozva megállt a tó partján és figyelni kezdett.
Akkor ment le a nap, s a tó a maga külön esti életét élte, és az ember soha még olyant nem látott, és soha még olyant nem hallott, és csodálkozott módfelett a dolgokon, amiket látott és hallott.
Egy nádirigó énekelni kezdett, és messzebbről visszadalolt egy nádiposzáta, és Csupafej, a kis jégmadár alacsonyan átrepült az ember feje fölött, és az ember még soha olyan kék madarat nem látott addig.
Szille éppen akkor adta meg a jelt, és a nád mélyében elindult az a
legcsöndesebbik szellő, ami van a világon, és a nádas és a szúnyogok és a békák és a tücskök elkezdték zsongító hangversenyüket, és az ember, aki a parton állt, abban percben elfelejtette minden szomorúságát.
Nagyot és mélyet lélegzett, beszívta az este friss szagát, s a feje és a szíve, mintha egyszerre megtisztult volna: nem érezte a szomorúságot többet. És akkor, mert okos és jó ember volt, olyan, amilyen egy igazi ember kell legyen, kiállt a tó partjára, s jó hangosan így szólt:
– Ide hallgasson mindenki, akit érdekel! Én, az ember, ígéretet teszek!
Jó hangosan mondta, meg is hallotta minden madár és minden állat, aki azon az estén a tavon volt. És valamennyi figyelni kezdett, kivéve a vadrucát, aki egyáltalában nem értette meg, hogy miről van szó, és tovább hápogott a maga családjával. És kivéve Szigonycsőrt, a búvárt, akit meg cseppet sem érdekelt, hogy mit akar mondani az ember. És Ravasz urat sem érdekelte a dolog, ő azzal foglalkozott, hogy miképpen közelítsen meg egy vadrucafiút.
Az ember pedig beszélt a tó partján, jó hangosan, hogy mindenki hallhassa.
– Ide figyeljetek – mondotta –, én, az ember, aki szomorú voltam, és most már nem vagyok szomorú, ígéretet teszek nektek a magam és minden utánam következő igaz ember nevében, hogy nem bántalak és nem zavarlak benneteket semmiféle játékaitokban. Ha ti ezzel szemben megígéritek, hogy valahányszor szomorú leszek, vagy bármelyik utánam következő ember szomorú lesz, megvigasztaljátok, mint ahogyan most tettétek velem. Szólottam és az én szavam
szerződés. Így teszek én, és így fog tenni utánam is minden igazi ember. Most pedig szóljatok ti!
– Rendben van – mondotta a nádas, aki nagyon jószívű nádas volt és sajnálta a szomorú embert –, én megteszem, amit kívánsz. Neked és minden utánad következő igazi embernek, ha szomorú lesz.
– Rendben van – mondotta Csupafej, a jégmadár, aki nagyon jószívű és bölcs volt, és tudta, hogy az ember barátsága sokat ér –, hasonlóan cselekszem én is.
– Rendben van – mondották a rigók és a poszáták.
– Rendben van – mondották a békák, a szúnyogok és a tücskök.
– Rendben van – mondották a vízimadarak egyenként valamennyien –, ez így nagyon helyes és igazságos dolog.
Csak éppen hárman nem szóltak semmit, és ezt az ember, aki a parton állott, észrevette. Ez a három volt a vadruca, a búvár és a róka. Ezek nem szóltak semmit, és nem kötöttek szerződést az emberrel. És az ember látta ezt, és tudta, és nem szólt semmit.
Hanem az ígéretet, amit tett azon az estén, megtartotta, és megtartja ma is minden igazi ember. És a tó lakói is megtartották az ígéretet szóról szóra, és tartják azt mind a mai napig. És valahány szomorú ember estetájt a tó mellé lemegy, és ott megáll és figyelni kezd: minden nádirigó és minden nádiposzáta és minden, minden, ami csak van ottan, nem tesz egyebet, mint vigasztalja.
Az a három pedig, a vadruca, a búvár és a róka, azok mind a mai napig nem tettek ígéretet az embernek. És ezáltal az embert sem köti semmiféle szerződés velük szemben, és ezt nem is bánja: erre a háromra az ember vadászni szokott. Ez pedig olyan dolog, amit szívesen csinál az ember minden olyan állattal szemben,
amelyikhez nem köti valamiféle szerződés.
Így. És látod, most befejeztem a meséimet. De mielőtt végleg befejezném, még utoljára megkérlek szépen: ne feledkezz meg azokról, amikről meséltem Neked. A tóról és Szilléről, aki a tavirózsában él, és a Kosztrusról, aki a Jóistent keresi, és a nádimanókról és Csupafejről, a kis jégmadárról. A bölömbikáról se
feledkezz meg és a többiekről sem, egyetlenegyről sem, akiről szó volt.
Mert te is leszel szomorú az életben. Az élet mindenkinek tartogat
szomorúságokat.
S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz.
És meglátod akkor, hogy ez a szerződés, amiről szólottam, több már, mint mese. Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor.
És látni fogod az estét, ahogy leszáll a tóra. És hallani fogod a madarakat és a békákat és a szúnyogokat és a tücsköket egyszerre megszólalni, és tudni fogod akkor, hogy Szille fölemelte a kezét.
Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam.
És akkor, azon a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.

(a festmény forrása: tiszato-biovendeghaz.mindenkilapja.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*