Tavak könyve – NYOLCADIK MESE

Wass Albert: Tavak könyve

NYOLCADIK MESENYOLCADIK MESE,
amelyikben hallani fogsz egy csodálatosan szép idegen madárról, és megtudod azt is, hogy ki a vakvarjú, és miért van szegénynek ilyen csúnya neve. Hallani fogsz egy emberről is, és ezt különösen jól figyeld meg, nehogy olyan ember legyen belőled.

A csodálatosan szép idegen madarat Hajnalhozó látta meg először, a reggeli csillag. Keletről érkezett, éppen mintha a nap sugaraival együtt jött volna. Fehér volt az idegen madár, de olyan fehér, hogy ragyogott, mint az ezüst. Kisebb volt, mint Kelep, a gólya, de a vén bölömbikánál karcsúbbnak látszott. Kiterjesztett szárnyakkal érkezett, ragyogó fehéren és éppen akkor ereszkedett le a tó partjára, amikor Hajnalhozó átadta helyét apjának, a Napnak.
A madarak mind felütötték a fejüket és mind figyeltek. Soha még olyan szépet nem láttak, mint amilyen gyönyörűen szép az idegen madár volt. Fehér tollai mintha csupa-csupa ragyogó fehér csipkéből készültek volna, minden egyes szála külön csillogott a nap fényében, és ahogy a parton állt, olyan karcsú volt, és olyan könnyed és olyan előkelő és olyan szép, hogy minden madárban elakadt a lélegzet a csudálkozástól.
Legelsőnek Hosszúláb, a gém szólította meg, mert úgy látta, hogy rokona neki az idegen.
– Ki vagy te, csodálatos rokon, és honnan jössz, hogy sohasem láttunk eddig?
– Kócsagnak neveznek – felelte az idegen madár –, és az angyalok madara vagyok. Velem küldik el a jóságot és a békességet, amit összegyűjtögetnek az égben a világ számára.
– Azért vagy hát olyan fehér! – lelkesedtek a madarak.
– Azért vagyok olyan fehér – felelte szerényen a kócsag.
Ebben a percben kilebbent a nád közül egy jelentéktelen kis szürke gém, akit bakcsónak neveztek, és lelkendezve mondta:
– Milyen szép vagy!
– Nem én vagyok szép – nézett reá szelíden a kócsag –, csak a tollaim szépek.
Mert mindegyikre egy angyalnak az üzenete van írva azok számára, akik szomorúak. Én csak az angyalok postása vagyok.
– Jaj, milyen szép mesterséged van – lelkesedett a kis szürke bakcsó, és ezt, ugye, meg tudod érteni, mert valóban gyönyörű szép mestersége volt a kócsagnak, gondold csak el –, nem segíthetnék én is neked?
A madarak hangosan nevettek ezen a beszéden. Mert furcsa is volt, gondold csak el, hogy egy olyan egyszerű, szürke kis gém segíteni akart a gyönyörű hófehér kócsagnak az angyalok postájának széthordásában. Azonban a kócsag nem nevetett, mert ő megértette, hogy a kis bakcsóból a jóság beszélt.
– Sajnálom, kis testvér, de nem segíthetsz – mondotta neki szelíden –, egyedül kell elvégezzem, amivel megbíztak.
– Bár azt engedd, hogy elkísérjelek! – kérlelte a bakcsó.
– Jól van, kis testvér, elkísérhetsz – bólintott az angyalok postása –, hanem én most pihenni akarok. Csak este indulok tovább.
A madarak csodálkoztak, mert csodálatosnak látták, hogy egy olyan gyönyörű szép madár testvérének nevezte a jelentéktelen kis szürke gémet. Te, ugyebár, te nem csodálkozol, mert tudod, hogy aki az angyaloktól tanulja a beszédet, az mindenkit testvérének nevez.
A kis bakcsó alig fért bőrében az örömtől. Egész nap repdesett, készülődött. Tisztára súrolta a tollait, szürke sapkájába két szál hosszú zöld tollat tűzött – ezt megtalálhatod ma is minden jóravaló bakcsó fején –, és alig győzte várni az estét.
A kócsag ezalatt elbújt a legsűrűbb nád közé, és pihent. Mikor aztán lement a nap, előjött a nád közül, és kiállt a partra. A bakcsó izgatottan totyogott hozzá.
– Indulunk? – kérdezte.
– Indulunk – felelte a kócsag, és felnézett az égre –, csak meg kell várjuk Álomhozót, a csillagot, mert ő hozza az angyalok parancsát.
Aztán feltűnt Álomhozó, fényében megvillant a parancs, és a kócsag kitárta a szárnyait.
– Indulhatunk – mondotta, és olyan halkan és olyan puhán szállt föl a tó partjáról, és olyan gyönyörű fehéren, hogy a madaraknak tátva maradt a csőrük a csodálkozástól. Egészen simán repült, alig lebbent a szárnyain. Mint egy ragyogó fehér csipkefátyol, úgy szállt tova a tó fölött.
A kis bakcsó szaporán verdesett mellette a szárnyaival.
– Hova megyünk először? – kérdezte kíváncsian.
– Meglátod – felelte a kócsag.
Végigszálltak a tó fölött, a nádas fölött, és a berek fölött is végigszálltak. A falu felé szálltak, ahol az emberek laktak, szomorú házakban. A falu szélén, ahol a nádas a réttel találkozott, egy ember állt, puskával a kezében. Haragos ember volt, rossz ember, tele irigységgel, gonoszsággal és egyéb csúnya dolgokkal. Az ember meglátta a fehér madarat, fölkapta a puskát és rálőtt.
A kócsag megbillent a levegőben, fájdalmasan fölkiáltott, aztán zuhanni kezdett. Szegény kis bakcsó rémülten keringett körülötte, de nem tudott segíteni. A kócsag lezuhant a földre, szép fehér tollait, melyekre az angyalok üzenete volt ráírva, piros vér festette be. Sóhajtva még fölemelte egyszer a fejét, és fölnézett a kis rémült bakcsóra.
– Eridj… mondd meg az angyaloknak… fogadjanak új postást helyettem…
Aztán lehajtotta a fejét az angyalok szép fehér postása, és meghalt.
A kis bakcsó pedig elindult árván és szomorúan, hogy elvigye a hírt az angyalokhoz. Repült, repült, de nem tudta, hogy merre menjen, merre van az út az angyalokhoz. Szegény kócsag már nem ért rá megmondani. Szállt, repült, kóválygott, kereste az angyalokhoz vezető utat, kereste egész éjszakán keresztül.
Szomorú, panaszos hangján hívta az angyalokat: kro… kro… kro… – kiabálta, de nem felelt a hívásra senki.
Reggel fáradtan, csüggedten tért vissza a tóhoz.
– Mit kiabáltál egész éjszaka, mint valami vakvarjú? – kérdezték bosszúsan a madarak, mert bizony szegény bakcsónak csúnya, panaszos hangja volt, és a madaraknak egyáltalában nem tetszett.
A bakcsó elmesélte, hogy mi történt a kócsaggal, és erre a madarak mind nagyon szomorúak lettek. De egyikük sem tudta megmondani, merre kell repülni az angyalokhoz.
A kis bakcsó pedig behúzódott a legsűrűbb és legsötétebb nádasba, és ott búsult egész nap. Este pedig, mikor Álomhozó fénye felcsillant újra az égen, eszébe jutott a parancs, és elindult, hogy tovább keresse az utat, mely az angyalokhoz visz.
És attól kezdve, mind a mai napig, valahányszor Álomhozó fénye kigyúl, és esti szürkület borul a tavakra: a bakcsó elindul, hogy megkeresse az angyalokat.
Hogy megkeresse őket és megmondja nekik, amit a kócsag üzent: fogadjanak új postást maguknak. Minden este újra elindul, kering és kóvályog a magas égen, ameddig tart az éjszaka, de nem jut el soha az angyalokhoz. Panaszos, mély hangján hívogatja őket: kro… kro… kro… – mondogatja, és ez a hang olyan szomorú, és olyan éppen, mintha valami vén varjú panaszkodna az éjszakában. És mert mindig úgy szól, és mert mindig össze-vissza kering és kóvályog a sötétben: az emberek vakvarjúnak csúfolják szegényt.
De te, ugye, nem fogod csúfolni? Ha egyszer, későbben, ott ér az este valahol a tavak mellett, s meglátod felcsillanni Álomhozót, a csillagot, és meghallod magasan fent a szürkület párái közt a vakvarjú hangját, ahogy azt mondja nagyon búsan: kro… kro… kro…, te tudni fogod, hogy most indult el szegény megkeresni az angyalokhoz vezető utat. Nem láthatod őt, mert nagyon magasan kóvályog, hiszen az ég magasan van, ugye, és ott valahol kell legyen az út, az a bizonyos út az angyalokhoz, csak megtalálni borzasztó nehéz. És te tudni fogod, ugye, hogy nagyon fontos dolga van szegény vakvarjúnak, mert az angyalok még most sem tudják, hogy mi történt a kócsaggal, és azóta is mind csak várják a postást, hogy hófehér tollain üzenetet írjanak azok számára, akik szomorúak.
Mert bizony azóta sok üzennivalójuk gyűlt össze, gondolhatod.

(a képen: nagy kócsag, forrás: liveinternet.ru)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*