Tavak könyve – ÖTÖDIK MESE

Wass Albert: Tavak könyve

Tavak könyve - ÖTÖDIK MESE
ÖTÖDIK MESE,
amelyben megtudod, hogy vadruca Máminak van egy Csámpás nevű
haszontalan fia, aki éppen olyan haszontalan, mint valamennyi rucafiú, aki a világon van, de lehet, hogy egy kicsit még haszontalanabb. Ez a mese is ugyanazon tavon történt, és Mámi is pontosan ugyanaz a kicsit kövér és kicsit ostoba vadruca asszonyság, aki már az előbbi mesében is szerepelt, ha még emlékszel rá. Hogy még kikről lesz benne szó, azt most nem mondom el. Figyelj jól ide, s megtudod hamarosan.

Legelőször is el kell mondjam, hogy milyen helyen élt Csámpás – így hívták azt a teljesen tökéletlen rucafiút, akiről szó lesz ebben a mesében –, és mi mindenre tanítgatta őt Mámi, a barna és kövér és kicsit ostoba, de nagyon-nagyon jóindulatú anyaruca, aki Csámpásnak és hat testvérkéjének a mamája volt.
A fészek egy egészen alacsony kis földnyelven volt, bent a sűrű és magas sásfűben, egy olyan kis keskeny földnyelven, mely a partból indult el, és meg-megszakadva benyúlt a nádasba, egészen a legszélső tocsogóig, és azon szoktak üldögélni reggelente az összes vadrucák, akik a környéken laktak.
Gyékényből és száraz fűből készült a fészek, és nem is volt valami nagyszerű fészek, de nem is kellett, hogy olyan nagyszerű legyen, mert mind Csámpás, mind a hat testvérkéje alighogy kibújtak a tojásból, nemsokára elhagyták a fészket.
A fészek körül magas és sűrű sásfű volt, olyan magas és sűrű, hogy sem Mámi, sem a kicsinyek nem látszottak ki belőle, s csak a fű mozgásáról lehetett látni, ha ide-oda totyogtak benne.
A sűrűségen túl nádas következett, mely sokkal magasabb volt és sokkal ritkább, és ott már volt annyi víz, hogy a kiskacsák jól elmulathattak benne. A sás és a nád között még állott három szál vízililiom is, de ezt a pontosság kedvéért mondom el, mert szerepük nem lesz ebben a mesében.
Az első séta úgy történt, hogy Mámi megbökdöste csőrével fiókáit, aztán előretotyogott egy kicsit, és a sűrű fűből visszaszólt hozzájuk:
– Gyertek, gyertek, gyertek…
– Félünk, félünk, félünk! – csipogták vissza kórusban a kicsinyek, de mivel egymagukban még jobban féltek, lecsúsztak egyenként a fészekből, és bukdácsolva igyekeztek Mámi felé a fűben.
– Gyertek, gyertek – hajtogatta Mámi kövéren és megelégedetten, és lassan totyogott előre a fű közt, és néha megállott és visszanézett, és várt egy keveset reájuk. Ők pedig kétségbeesetten csipogták, hogy – félünk, félünk, félünk! – de azért bukdácsolva igyekeztek utána, és néha orra estek, és még jobban csipogtak olyankor.
Így értek ki a nádasig. Ott megmutatta nekik Mámi a vizet, és ők belebújtak, és egyszeribe nagyon tetszett nekik. Meleg volt a víz és puha, és kitűnően lehetett játszani benne, sokkal jobban, mint a földön. És ők csipogtak és kergetődztek, és verdestek apró szárnyaikkal, és Mámi kövéren és jóllakottan ült a parton, és
nagyon meg volt velük elégedve.
Mikor aztán megunták a játékot és meg is éheztek, akkor visszatértek Mámihoz, és újra csipogni kezdtek. Mámi pedig visszavitte őket a vízbe, és tanítgatni kezdte a fiait. És ez volt annak a napnak a komolyabbik része.
Megtanította őket, hogy melyik fű jó enni és melyik nem. Hogy melyik bogár jó, és hogyan kell megfogni azokat. Hogy miképpen kell csőrrel az iszapot turkálni, és kihalászni onnan mindenféle jó ennivalót. Hogy miképpen kell, ha mélyebb a víz, fejjel lefelé állani benne és úgy kutatni ennivaló után. Ezeket tanította az első napon ruca Mámi a fiainak, és ezek mind nagyon komoly és fontos tudnivalók voltak. Ha te is olyan vadruca-fiú lennél, neked is kellene tudnod mindezeket.
Másnap aztán kivitte őket a nádas széléig, ahol a tocsogók nyílt vize kezdődik, és megmutogatta nekik mindazt, ami ott kint látható volt. De ki a nyílt vízre csak harmadik nap engedte őket.
Ott aztán legelőször is meg kellett tanulják, hogy miképpen kell hirtelen lebukni a víz alá, ha valami veszedelem közeledik, s úgy úszni a víz alatt, vissza a nád közé. Ezt többször kellett gyakorolják, mindaddig, amíg valamennyien jól meg nem tanulták.
Mikor ez is készen volt, akkor felsorakoztatta őket maga mögé s büszkén és megelégedetten beúszott velük a hínárosba, ahol már együtt volt a környék valamennyi vadrucája.
– A fiaim – mutatta be őket, s ezzel Csámpás és hat kis testvérkéje befogadott és lármás tagjaivá váltak a vízimadarak társadalmának.
A hat kis testvérkével így hát rendben lett volna a dolog. De Csámpás, a hetedik, olyan, de olyan haszontalan volt és olyan, de olyan szemtelen, hogy valamennyi ruca, aki csak azon a környéken lakott, nem győzte nevelni.
Szófogadatlan volt, és vagy nem akart bogarat enni, vagy nem akart víz alá bukni, amikor arra körözött Gyilkos, a héja, vagy nem akart kitérni az öregek útjából, ahogy azt Mámi tanította. Így aztán Mámi is sokszor megverte és a többi vadrucák is sokszor megverték. De ez mind nem használt. És egyszer, mikor egy öreg gácsér megint jól megrakta, mert elkergette előle azt a békát, amelyikre vadászott, Csámpás megharagudott az összes ott élő vadrucákra, és elhatározta, hogy elmegy másfelé.
Nem szólt senkinek semmit, csak fogta magát, s egy óvatlan pillanatban, mikor a hat kis testvérke éppen egy hosszú lábú vízibogarat kergetett, s Mámi egy zsombékon gunnyasztva pletykálgatott a szomszédasszonnyal, Csámpás szépen eloldalgott a többiektől, s a nádas védelme alatt kiúszott a tóra, ahova nem volt szabad bemenni.
Ámult-bámult Csámpás, amikor a nagy-nagy vizet meglátta! Úgy elbámult, hogy a csőre is tátva maradt. Tik, a hóda, aki ott állt a nádas szélén és szárítgatta magát, jóindulattal megkérdezte:
– Eltévedtél, fiacskám? Talán segíthetnék rajtad?…
Csámpás magához tért a bámulatból s olyan hányaveti hangon, mint amilyen csak egy olyan magafajta szemtelen rucafiútól telhetett, odaszólt a hódának:
– Rajtam akar segíteni? Hát mit gondol, ki vagyok én? – húzta ki büszkén vékonyka nyakát, s elindult úszva be a nagy vízre.
– Szemtelen rucafiú vagy – felelte Tik, a hóda, s azzal tovább szárítkozott.
Úszott, úszott Csámpás egymagában, s bent a víz közepén összetalálkozott Szigonycsőrrel, a búvárral.
– Hát te hova indulsz, kis tökmag? – szólította meg Szigonycsőr.
– A nagyvilágba! – vágta ki büszkén Csámpás, s úszott tovább, amíg csak a túlsó partra nem jutott.
Fáradt volt az úszástól, és leült a partra pihenni. Arrébb az öreg gém állott, Hosszúláb, ez volt a neve. Megkérdezte Csámpástól:
– Hát te ki vagy, hogy itt mersz járni egyedül?…
– Gácsér vagyok! – húzta ki magát Csámpás büszkén, s még verdesett is vékonyka szárnyaival. Olyan furcsa szerzet volt, úgyhogy Hosszúláb nevetni kezdett, pedig ő egyébként nagyon komoly természetű.
– Aztán hova bujdosol, tiszteletre méltó gácsér?
– Az anyám mindig csak tanítani akar – felelte Csámpás –, és a bácsik meg a nénik ugyancsak mindig tanítani akarnak. És mindig az a vége, hogy összeszidnak, és annak mindig az a vége, hogy megvernek. Hát én most addig megyek, amíg eljutok egy olyan helyre, ahol senki sem akar tanítani, és senki sem akar szidni, és senki sem akar megverni…
– Na, akkor igazán nagyon messzire kell menjél – mondta komolyan
Hosszúláb, és már nem nevetett többet, mert látta, hogy milyen haszontalan rucafiúval van dolga –, olyan nagyon messzire kell menjél – folytatta s félelmetes nagy csőrével félelmetesen bólogatott –, olyan nagyon messzire kell menjél, hogy nem is tudom, hova mehetnél. Mert édes fiacskám, te haszontalan és semmirevaló rucafiú, de figyelj, és jegyezd ezt jól meg magadnak: ha most azonnal nem indulsz vissza a mamádhoz, én borzasztó-nagyon elverlek téged. És így fog veled csinálni minden tisztességes madár, aki meglát egyedül csavarogni. Tehát szedd a sátorfádat és indulj vissza szaporán!…
– Azért sem megyek! – kiabálta Csámpás és ebből is láthatod, hogy micsoda egy szemtelen rucafiú volt. Azzal futni kezdett a parton. Hosszúláb pedig módfelett megharagudott, és ő is futni kezdett utána, és a hosszú lábaival majdnem utolérte már, mikor Csámpás észrevette a veszedelmet és beszaladt a vízbe.
– Azért sem megyek! – kiabálta a vízből és csúfolódva kacagott Hosszúláb erőlködésén, aki rossz úszó volt és mindjobban elmaradt mögötte – azért sem megyek, buta laposfejű!…
Laposfejű, tudod, ez a legnagyobb sértés, amit egy jóravaló gémnek mondani lehet, és Hosszúláb csárogott haragjában, és hosszú és éles csőrével túrta mérgében a vizet, de Csámpást nem tudta megfogni semmiképpen.
Ekkor egy nagy, széles árnyék vetődött a vízre. Gyilkos volt, a héja, aki éppen arrafelé vadászott.
– Bukj a víz alá! Bukj a víz alá! – kiabálta Hosszúláb, amikor meglátta a veszedelmet.
– Azért sem bukom! – kiabált vissza Csámpás, a szófogadatlan rucafi. – Ne akarjon engem mindenki tanítani!…
Gyilkos pedig egyet fordult, egyet billent a levegőben, s már körmei között volt Csámpás. Hej, csipogott, jajgatott, amikor a hatalmas karmok kiemelték a vízből. De csipoghatott már.
Hosszúláb ott billegett idétlenül a vízen, s szomorúan nézett utána.
– Látod, haszontalan, mivé jutottál? – mondotta és aztán egyre kisebb lett és egyre kisebb és végül egészen eltűnt, ahogy Gyilkos vitte magával Csámpást a karmai közt a berek felé.
A berekben egy nagy fűzfán volt a fészek, ugyanaz a fészek, amelyikről már a múltkor is szó volt, ha emlékszel még rá. Három éhes héjafiú ült a fészekben s boldog csipogással fogadták Csámpást, a kis rucafiút. Gyilkos letette oda közéjük, aztán rögtön megfordult, és indult tovább, új pecsenye után.
Szegény Csámpást rángatták ide, rángatták oda a héjafiúk.
– Én eszem meg! Én eszem meg! Én eszem meg! – kiabálták összevissza, mind a hárman.
– Megálljatok csak – szólt közbe Csámpás, akinek semmiképpen sem tetszett ez a dolog –, megálljatok csak – mondotta szemtelenül –, én egy roppant értékes gácsér vagyok, és ezt nem lehet így elintézni!…
– Hát hogyan? – kérdezték a héjafiúk meglepetten és kicsit csodálkozva, hogy olyan értékes gácsér került a birtokukba.
– Ha mind a hárman nekem estek – folytatta elképesztő szemtelenséggel a rucafiú –, akkor egyiktek sem fog jóllakni belőlem, és mind a hárman éppen olyan éhesek lesztek azután is, mint vagytok mostan. És én különben is olyan értékes vagyok, hogy ezt csak sorshúzással lehet elintézni!…
– Hogyan? – kérdezték a héjafiúk, akik buták voltak, mint a héjafiúk rendesen.
– Sorshúzással – ismételte Csámpás fölényesen –, vagy ti még nem hallottatok olyasmiről soha? – Itt egy kis lenézéssel pillantott végig rajtuk. – Nos, akkor figyeljetek ide. Én ide félreállok a fészek szélibe, és tépek három szénaszálat. Két kurtát és egy hosszabbat. Ide teszem őket a lábam alá, hogy ti ne láthassátok. Aztán egyenként húzni fogtok. Amelyiktek a hosszút húzza, az ehet meg engem!…
Tetszett a dolog a héjafiúknak, már csak azért is, mert mindegyik azt
gondolta, hogy bizonyosan ő húzza a hosszabbikat, s neki jut egyedül a zsákmány!
– Kezdjük el! Kezdjük el! – kiabálták.
Csámpás pedig szép ügyesen félrehúzódott, éppen a fészek legeslegszélébe, tépett három szénaszálat, mégpedig három tökéletesen egyforma hosszúságú szálat, és rájuk lépett.
– Na, húzzatok!…
Egyenként húzott a három héjafiú. Mikor az utolsó is kihúzta a magáét, elkezdték méricskélni a szálakat, hogy melyiké hosszabb. Mivel pedig mind egyforma hosszúak voltak, semmiképpen sem tudták eldönteni, és mindegyik azt kiabálta, hogy az övé a hosszabbik. Végül úgy összeverekedtek, hogy teljesen
megfeledteztek Csámpásról, aki éppen csak erre várt. Mikor látta, hogy nem ügyel rá senki, szépen kitárta vékonyka szárnyait s lelibbent a fészekről.
A repülés nem nagyon sikerült, mivel nagyon fiatal volt még Csámpás, és az olyan fiatal rucafiúk nem tudnak repülni. Bizony nagyot puffant a földön, és jól meg is ütötte magát. De azért örvendhetett, hogy megszabadult a veszedelemből, s az a kis ütés, ugyebár, nem is ártott neki, megérdemelte, amiért olyan
haszontalanul elszökött hazulról.
Nem is sokat tapogatta magát a fészek alatt, hanem igyekezett szaporán eltotyogni a közelből, nehogy Gyilkos hazajövet ott találja és visszavigye a fiainak, akik most már mérgükben bizonyosan azonnal nekiesnének. Totyogott, totyogott a nagy fűben, a fűzfák alatt, kereste a nádast, de bizony nem találta meg. Úgy látszik,
ellenkező irányban kereste, s ahelyett egy kukoricásba érkezett, egy nagy és sűrű erdőbe, melyhez hasonlót még soha addig nem látott.
Ott csatangolt, mikor összetalálkozott Csipisszel, a seregéllyel.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte Csipisz csodálkozva, mert ő ismerte már Csámpást a nádasból. Ugyanis tudnod kell, hogy a seregélyek aludni a nád közé járnak, s így ismerik jól az ottaniakat.
– Utazom egy kicsit – felelte Csámpás hetykén, aki már újra a régi, szemtelen rucafiú volt, s világért sem mutatta volna, hogy még most is meg van ijedve az előbbi kaland miatt.
– Hát akkor jó utat – mondotta udvariasan Csipisz –, csak ügyelj, nehogy összetalálkozz Ravasz úrral, a rókával!…
Csámpásnak sejtelme sem volt, hogy ki az a róka, de azért nem kérdezte meg, mert tudta, hogy Csipisz akkor tanítani kezdené, és Csámpás nem szerette, ha tanították. Tehát csak legyintett egyet, mintha kisebb gondja is nagyobb volna annál, semhogy féljen attól a Ravasz úrtól. Nem olyan legény ő. Azzal ballagott tovább a kukoricásban.
Hát, ahogy ott botorkál, egyszerre csak meglát egy nagy szürke állatot feküdni valami nagy, széles lapi alatt. Nagyfülű volt, a nyúl, aki egy töklapi alatt lapult, s bámulva szemlélte a rucafiút, melyhez fogható különös lényt még sohasem látott addig.
– Hukk, a prikulics! – pattant fel rémülten fektéből, s bajuszának minden szála égnek meredt az ijedtségtől.
Csámpás is megijedt, mert eddig még sohasem látott nyulat, és azt hitte, hogy ez az a bizonyos Ravasz úr, akivel nem jó találkozni. De azért a szemtelensége megmaradt, és roppantul fölényesen szólt oda a hatalmas állatnak:
– Hallja, maga az a Ravasz úr?…
– Nem kérem, én Nagyfülű vagyok – hebegte a nyúl, és nagyot lélegzett megkönnyebbülésében, hogy a különös lény nem őt keresi.
Csámpás pedig látván, hogy nincs mitől tartania, még szemtelenebb lett.
– Hallja, öregem, vezessen ki ebből az erdőből hamar, mert sürgős utam van, és nem tudom jól a járást!…
– Igenis – pattant fel a nyúl, és megindult szaporán a kukoricás között,
Csámpás meg totyogott utána.
– Ravasz urat tetszik keresni? – kérdezte útközben Nagyfülű, aki mint nyúl, a legostobább állatok egyike volt s így elhitt mindent, amit a rucafiú mondott, és borzasztóan meghatódott, hogy egy olyan nagy urat kísérhet, aki Ravasz urat, a rókát keresi.
– Igen, egy kis dolgom van vele – felelte Csámpás leereszkedően és
elképesztő arcátlansággal. – Csak járjon lassabban, barátom – folytatta, mert a nyúl nagyokat ugrott és ez fárasztó volt egy rucafiúnak –, lassabban járjon, mert az erőmet kell tartogassam másra…
– Persze, persze – bólogatott komoly igyekezettel a nyúl, s megrövidítette az ugrásait.
Még így is nagyon gyors volt Csámpásnak az utazás, mert alig tátogott a fáradtságtól, mire kiértek a kukoricásból.
– Úgy – mondotta és leült a gyepre –, én most itt várok egy keveset. Maga, barátom, elmehet.
Nagyfülű tisztelettel elköszönt a különös idegentől, akit buta nyúl-ésszel valami prikulics-félének tartott, s boldog ugrásokkal igyekezett mentől távolabbra jutni.
A hely, ahova Csámpás a kukoricás végénél pihenni leült, éppen egy ösvény volt, amelyen az emberek a mezőről hazajártak a faluba. Éppen esteledett, s alig fújta ki magát egy kicsit a rucafiú, máris újabb veszedelem közeledett. Egy hatalmas, két lábon járó lény jött az ösvényen, olyan nagy és veszedelmes formájú volt, hogy Csámpásnak a lélegzete is elakadt.
– Na, ez igazán nem lehet más, csak Ravasz úr – gondolta.
Felugrott, hogy visszaszaladjon a kukoricásba, de már késő volt. A jövevény meglátta, két ugrással mellette termett s felkapta a levegőbe.
– Alászolgája, Ravasz úr! – köszönt életében először illedelmesen a rucafiú, de a másik nem felelt semmit, csak forgatta a levegőben, és úgy bámulta, mintha sohasem látott volna még eleven rucafiút.
Próbált még néhányszor szólani hozzá, de az idegen nem felelt semmit, úgyhogy Csámpás nem gondolhatott mást, mint hogy nem tud beszélni.
– Igazán ostoba teremtés ez a Ravasz úr – gondolta –, hogy még beszélni sem tud.
Persze Csámpás nem tudhatta, hogy az az idegen, amelyik őt a levegőben tartotta, az nem Ravasz úr volt, hanem egy ember, és hogy az emberek nem tudnak semmiféle más állatnak a nyelvén, csak a maguk nyelvén egyedül. Elég ostobák az emberek, ugyebár?
Az az ember pedig, aki Csámpást a kukoricás szélén megtalálta, egy mezőről hazatérő munkás volt. Csóválta a fejét, és sehogyan sem tudta elképzelni, hogy hogyan kerülhetett oda az ösvényre egy ilyen apró vadrucafiú. Végül aztán betette a tarisznyájába s elindult vele haza.
A tarisznyában nem volt valami kellemes az utazás, csipogott is Csámpás egész idő alatt, de ez nem segített rajta.
– Goromba egy fickó ez a Ravasz úr – mérgelődött magában, mikor egy-egy nagyot zökkent a tarisznya.
De aztán annak is vége lett. Az ember, akit, mint az később kisült, Esványnak neveztek, a falu legszélső házában lakott, s odaérkezvén, kiborította tarisznyáját az udvarra.
– Né csak – mondotta ez, s szólott az asszonynak, akinek Juli volt a neve, s a kisfiúnak, akinek Pista volta neve, és a kcsilánynak, akinek Julika volt a neve. De szólott a kutyának is, akinek Burkus volt a neve, és a macskának is úgy félig-meddig, akinek Cirmos volt a neve. A macskának azért szólott ez csak úgy félig-meddig, mert férfiember mindig csak úgy félig-meddig.
Egyszóval Csámpás ott bukdácsolt az udvaron, amelyik egy nagy és szép és igazán tiszta udvar volt, amilyen rendesen csak mesében fordul elő.
– Né, kicsi ruca, né, kicsi ruca! – kiabálták a gyerekek, és utána szaladtak és felvették és örömükben úgy össze-vissza ölelgették, hogy Csámpás szegény majd meghalt ijedtében.
De mivel élelmes és szemtelen rucafiú volt, hamarosan rájött, hogy itt sem akarják bántani. Így aztán lassanként felbátorodott, és mikor odatették vagy egy jó tucatnyi más rucafiú közé, akik egy haragos tyúk felügyelete alatt szaladgáltak az udvaron, már egészen jól érezte magát. Csipogott ő is, valamivel hangosabban és
vékonyabban, mint a többiek, de az eléjük hintett ételt mindenesetre sokkal fürgébben szedte fel, mint azok, úgyhogy a haragos kotló felborzolt tollal akarta elkergetni onnan.
Azonban Pista és Julika, akik úgy látszik nagyon szívükön viselték a Csámpás sorsát, elkergették a kotlót és ebből végérvényesen rájött a kis rucafiú arra, hogy Ravasz úrék nagyon jóravaló lények.
Mindjárt látta, hogy azok a rucafiúk, akik közé került, egészen másfélék, mint ő. Kövérebbek voltak és butábbak, és olyan borzasztó engedelmesek, hogy valósággal felháborodott Csámpás ezen az elképesztő engedelmességen. Amikor a kis pocsolyában fürödtek, mely az udvar sarkában volt, s mely megközelítőleg sem volt olyan szép, olyan tiszta és olyan nagy, mint a tó, és a kotló, amely a parton állt, elkotyogta magát, abban a percben kijöttek valamennyien a vízből.
Csámpás hamarosan megbarátkozott az új környezettel. Megbarátkozott Pistával és Julikával, a lusta és otromba házirucafiúkkal, megbarátkozott lassanként a kotlóval is és Burkussal, a kutyával és Cirmossal, a macskával. És hamarosan újra csak olyan tűrhetetlenül haszontalan lett, és tűrhetetlenül szemtelen, mint azelőtt.
A rucafiúkkal összeverekedett, belegyúrta őket a sárba, elette előlük az ételt, a kotlónak nem fogadott szót, Burkusnak rámászott a hátára, amikor aludt, a Cirmos táljában megfürdött, amikor evett. A rucafiúk bepanaszolták, a kotló megverte, Burkus lerázta a hátáról, és Cirmos megkergette. De mindez nem használt.
Egy nap így szólt a kicsi rucákhoz:
– Gyertek, menjünk ki a mezőre…
– Dehogy megyünk – felelték azok ijedten –, azt tanította a kotló, hogy az udvarról kimenni nem szabad!…
– Szamarak vagytok – mondotta Csámpás –, a mezőn biztosan sok érdekes dolog lehet…
Azzal elindult a mező felé. Átbújt a kerítésen s tovább totyogott. A házirucák elkísérték a lyukig, ahol Cirmos szokott átjárni a kerítésen, de tovább nem mentek.
Onnan csipogtak utána:
– Gyere vissza, gyere vissza!…
De bizony Csámpás nem ment vissza. Nagyon örvendett, hogy újra egyedül lehet, és nincs mellette a kotló, aki megverje, Burkus, aki lerázza a hátáról, és Cirmos, aki megkergesse. És ment, mendegélt a mezőn.
Hát egyszerre csak a fűzfabokor mögül elébe toppan egy hegyes orrú, vörös állat. Kisebb volt, mint Burkus, és nagyobb, mint Cirmos. Csámpás nem ijedt meg tőle, miért is ijedt volna, ha egyszer Burkustól sem félt, aki pedig nagyobb volt és erősebb, mint ez az idegen.
– Hát te kicsoda vagy, eszem a lelkedet? – kérdezte tőle huncut vigyorgással a hegyes orrú.
– Én a Ravasz úr barátja vagyok! – vágta ki Csámpás büszkén.
– Úgy? Igazán? Na, ha az ő barátja vagy, akkor éppen jó helyre kerültél, fiacskám!…
Azzal szépen elkapta a rucafiút s vitte magával az erdő felé. Persze, te már tudod, hogy ez a hegyes orrú valaki nem volt más, mint Ravasz úr maga, a róka. És ha Csámpás nem lett volna olyan haszontalan, és jobban figyelt volna a tanításra, ő is tudta volna. De hát ő azt hitte, hogy az ember volt Ravasz úr, és így az igazi
rókától már nem félt egyáltalában. Ugye, milyen ostoba rucafiú volt? Ilyen leszel te is, ha nem tanulsz jól.
Szóval Ravasz úr elvitte Csámpást szépen az erdőbe, annak is a kellős közepébe, ahol a rókavár volt. A rókalyuk szájában ott várt már rájuk négy éhes rókafi, akik a Ravasz úr gyermekei voltak.
– Nesztek – mondotta Ravasz úr, mikor letette eléjük Csámpást –, becsüljétek meg jól ezt az urat, mert ő a Ravasz úr barátja…
Nagyot kacagtak a rókafiúk, s elkezdték szegény Csámpást ide-oda ráncigálni.
Ravasz úr pedig megelégedetten kullogott vissza a mezőre, hogy folytassa a vadászatot.
Javában játszadoztak Csámpással a rókafiúk – ők ezt játéknak nevezték, habár szegény Csámpás kicsit durva játéknak tartotta –, mikor hirtelen megzörrent a bokor, s egy mérges ábrázatú, kis sárga kutya ugrott elő, és egyenesen a rókafiúknak rontott.
– Jaj nekünk! – visították a rókafiúk és hanyatt-homlok menekültek vissza a rókalyukba. A kutya, aki nem volt más, mint Harcos, a dakszli, és aki halálos ellensége minden rókának, utánuk. Olyan nagy volt a felfordulás, hogy Csámpással nem törődött senki.
Igyekezett is felhasználni az alkalmat, és olyan gyorsan, ahogy csak lábai bírták, kereket oldott. Futott, futott a sűrű erdőben, nem is tudta, hogy merre, csak futott egyenesen az orra elé.
Nagy-nagy sötét erdő volt. Csámpás hamarosan elfáradt a nagy futástól, és már csak lépésben haladt előre, és nagyon szomorú volt, mert nem tudta, hogyan fog kikerülni innen.
Hát egyszerre meglát egy nagy madarat ülni a sűrűségben, egy alacsony ágon.
Buhu volt az, a nagy fülesbagoly, aki várta, hogy jöjjön az este.
– Hát uraságod mit csinál itt? – kérdezte tőle a szemtelen rucafiú.
– Gondolkozom, fiacskám – felelte Buhu komolyan –, éspedig azon
gondolkozom éppen, hogy megegyelek, vagy ne egyelek meg?…
Több se kellett szegény Csámpásnak! Olyan futást vitt véghez, hogy a fülesbagoly majd ledőlt az ágról kacagtában. Futott, futott, amíg a lábai bírták. Közben megjött az este. A fák alatt mind sötétebb és sötétebb lett, és szegény Csámpás borzasztóan félt egyedül az erdőn. Fáradt is volt már, nem tudott tovább szaladni. Leült hát egy hatalmas fa tövében, és keservesen sírni kezdett.
Hát ahogy ott sírdogál, csak leszól valaki a fáról:
– Ki az ott lent?…
– Én vagyok, Csámpás – felelte a rucafiú ijedten.
– Az a haszontalan semmirevaló rucafiú, aki elszökött a tóról? – kérdezte tovább a hang.
– Az…
– Az a szemtelen, szófogadatlan kölyök?…
– Ühüm…
– Aztán elszöksz még?…
– Jaj, dehogy szököm, dehogy szököm, csak kerüljek egyszer haza –
sírdogálta Csámpás.
– És engedelmeskedni fogsz ezentúl?…
– Jaj, szívesen, csak kerüljek haza már egyszer!…
– És nem szemtelenkedsz többet?…
– Jaj, dehogy, dehogy. Csak már otthon lennék…
– Na megállj, most az egyszer segítek rajtad – mondotta a hang, s a fáról egy széles szárnyú nagy madár ereszkedett le a földre. Aki pedig nem volt más, mint Hosszúláb, az öreg gém. Mert tudnod kell, hogy az olyan öreg gémek eljárnak éjszakára az erdők magas szálfáira hálni, s így történhetett az a véletlen, hogy Csámpás éppen az öreg Hosszúláb fája alatt kezdett sírdogálni.
Hosszúláb pedig szépen megfogta erős csőrével Csámpásnak a nyakbőrét, néhányszor jól megrázta – és ez volt a büntetés, amit régebbi szemtelenkedéséért méltán megérdemelt –, aztán felrepült vele és vitte egyenesen a tó felé.
Így történt bizony. Csámpás pedig, a haszontalan rucafiú, boldogan úszott vissza a mamájához és hat kis testvérkéjéhez és a többi rucákhoz, akik először nagyon megörvendtek neki, másodszor jól összeszidták, és harmadszor jól el is verték.
Amit igazán meg is érdemelt.
Azóta békében él a többi rucával együtt, és már nem éppen olyan haszontalan, mint volt – de egy kicsit azért mindig haszontalan –, és már nem olyan szemtelen, mint volt – de egy kicsit azért még mindig szemtelen –, és ha látni akarod, menj le a tóhoz és keresd meg, biztosan meg fogod találni.
Amikor már az összes rucák bebújtak előled a nádba, és az összes rucák felrepültek előled, akkor ő lesz az az utolsó gácsér, aki jóval a többi után repül fel, és egészen közel hozzád. Mert ő még most is a legszemtelenebb és a legszófogadatlanabb az összes vadrucák között.

(rajz: Kolping Ált. Isk. Bp.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*