Vajon jó anya vagyok?

A galgahévízi Szélné Zsuzska két kiskamasz korban lévő fiát neveli mára tudatos célok és döntések mentén. Tapasztalatit és érzéseit szívesen osztja meg Veletek itt és most.

Vajon jó anya vagyok?

Egy kérdés időről-időre, minden anya fejében megfordul: Vajon jó anya vagyok?

Rengeteg anyasággal kapcsolatos cikk kering manapság. Elolvasva őket az ember átgondolhatja, vajon ő is így csinálja a dolgokat, vagy másként? Ettől ő jó anya, vagy nem pont mintaszerű? Ki dönti el, hogy anyai minőségünkben hogyan teljesítünk? Létezik valami mérce, és ha igen, ki állapítja meg a paramétereket? Mihez vagy kihez mérhetjük magunkat? Az anyaságban nem létezik egyfajta szabvány, amihez igazodnunk kellene. Az élet írja a forgatókönyvet, s nekünk kell a szerepet eljátszani benne. A világ egyetlen Oscar-díjas főszerepét, mely addig tart, míg testünkben a szerető szív dobog. Hisz az a nő, aki világra hozott egy gyermeket, az örökké anya marad. Gyakorló szülőként az ember mások tapasztalatait felhasználva próbál ellavírozni a felmerülő feladatok megoldása közepette. Gyakorta hagyatkozunk a józan eszünkre, hisz ami az egyik gyereknél beválik, az a másiknál teljességgel lehetetlen. Ettől nem válunk rossz anyává, akkor sem, ha barátnőnknek egy bizonyos altatási módszer bejött, a mi porontyunk pedig minden trükk ellenére is átordítja az éjszakát. Könnyen összecsaphatnak a fejünk felett a hullámok, és a depressziónak nevezett szörnyeteg (amiben mellesleg én nem hiszek), magával rántja az embert egy sötét világba.

Míg nem szültem, jó magam is a körülöttem lévő példákat lestem árgus szemmel, és eldöntöttem, hogy no, én ezt nem így fogom tenni, én ezt a hibát nem követem el, ennél sokkal jobban fogom csinálni. Aztán egyszerre megváltozott minden, és a fogadalmak semmivé lettek, nem az én naiv elképzeléseim szerint alakultak a dolgok. Minden tipikus hibába beleestem, és rájöttem, hogy nem szabad pálcát törni senki felett. Az ember egész élete során tanul, így szedi össze a bölcsességet, melyet aztán kamatoztathat saját és mások javára.

Tíz évvel ezelőtt, én kaptam egy tanácsot: „Tégy mindent úgy, ahogy az ösztönöd súgja!” Én e szerint élem az életem, és nevelem a fiaim. Nem mások normatíváit követem, hanem a saját elképzeléseimet. Amíg kicsik voltak, szeretetük önzetlen és feltétel nélküli volt. Ám tíz évesen, pláne egy fiúnál, már más elképzelések vannak a szeretetről.

Két fiam van, két különböző egyéniség. Az egyik olyan, mint a tűz, a másik, mint egy szelíd folyó. Két ellentétes vérmérséklet, és az évek alatt megtanultam, hogyan vívjam ki magam számára a tiszteletet, és a feltétel nélküli szeretet. Úgy gondolom, nem mindegy milyen anya-gyerek kapcsolattal lépünk rá a kamaszkor küszöbére.

(a kép forrása: cbsnews.hu)

Számomra a legfontosabb a bizalom, és az elfogadás. Elfogadom a gyerekeimet olyanoknak, amilyenek, és nem akarom megváltoztatni őket egy, a társadalom vagy a körülöttem élők, falubeliek stb. által gondolt mintagyerekeknek. Természetesen szabok korlátokat, mind a tanulás, a játék, a viselkedés, a társas élet terén, de nem akarom önmagukból kifordítani őket. Azt csinálhatják, amit szeretnek. Értem itt a sportot és a zenét. És tudják jól, hogy ezért két dolgot kell tenniük: tanulni és tisztelni a szüleiket. A „mindent lehet, de módjával” életfilozófiát vallom, és nem tiltom őket a mai gyerekvilágot megszédítő szellemektől. Számítógép, telefon, meseadók, a csavargás. Nyújtok valamit, és ők is adnak cserébe. Tudják, mit-miért tesznek, ismerik a szigoromat, de azt is, hogy hány szemrebegtetés kell ahhoz, hogy elérjenek valamit nálam.

Részemről a legfontosabbnak tartom: a meghallgatást és a figyelmet. Ami csak rájuk irányul. Én attól érzem magam jó anyának, hogy mindig meghallgatom őket, akkor is, ha engem nem érdekel a téma, például az új számítógépes játék menete, az elérhető pontok, fejlődések, küldetések. Gyakorta belekérdezek, kissé álmélkodok, érdeklődésem mutatom a téma iránt. Az izgalmasabb mondanivalókat is meghallgatom, amit a suliban hallottak érdekesség, az őket ért hatások, történetek, napi események. Sosem fojtom beléjük a szót, tudják, hogy nekem lehet mesélni. A másik, ami szintén hasonló, az a tanult dolgok megtekintése, és dicsérete. Mindkettő ügyeskedik valamit, egy új trükk a bringán, egy új kapura rúgás, ki kell mennem, meg kell néznem, félbeszakítanom a munkám, de nem bánom. Megnézem és kész. S ha nem is sikerült túl jól, megdicsérem, ösztönzöm a tovább gyakorlásra. A jutalmam egy önként puszi, amit boldog ölelés követ. Nem kérem, kapom. És bevallom, úgy olvadok el karjaikba, mint fagyi a forró csoki öntet alatt.

Az idő pénz. Sajnos manapság egy nőnek muszáj munkába állnia a megélhetésért. Mégis amondó vagyok, hogy minden pénznél többet ér egy közösen lejátszott kártyaparti, ami alig több tíz percnél. Jelentősége leírhatatlan. A közös játék, vagy egy jóízű közös beszélgetés vacsi közben, a 100%-os figyelem a gyerekre megalapozhat egy bensőséges viszonyt. Jó magam nem az új PS programban látom a szeretet kifejezését, vagy egy modern telefonban. (Szerencsére egyiket sem igénylik.) Hanem a közös játékban, programokban, az egymás iránti meghitt viszonyban, az ölelésben, egy közös lustálkodásban, az ágyban szombat reggelente. Ez az egyetlen célom anyaként, hogy ezt a kapcsolatot továbbra is fenntarthassam kiskamasz korba belépő fiaimmal.

A jó anyasághoz nem kellenek különös trükkök. Nem kell sok pénz, vagy játéközön, drága ruhák és egyebek. Semmilyen tárgy nem kell hozzá. Csak mi anyák, és gyermekeink.

Zsuzska gondolatait akár itt is nyomon követheted: www.zsuzskaoldala.hu

 

Ha tetszett a cikk, kérünk, oszd meg ismerőseiddel is!

 
Kedvet kaptál Te is ahhoz, hogy leírd a gondolataidat nekünk?

Ötletet, támogatást vársz gyerekekkel, párkapcsolattal kapcsolatban, vagy egyszerűen csak Te is szeretnéd megosztani gondolataidat, tapasztalataidat gyermeke(i)dről, a társadról vagy saját érzéseidről?
Írd meg nekünk (anyablog.hu@gmail.com)!

Instrukciók cikkíráshoz itt: anyablog.hu/blog/instrukciok-cikkirashoz/

.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*