Van olyan…

Van olyan éles határvonal, amikortól gyermekünk felelőssé válik a tetteiért? Van olyan csodás pillanat, amikortól a szülők kívülálló megfigyelőként tekintenek gyermekük életére, és vállukat rándítják, hogy „ez úgyis az ő életük” – és nem éreznek semmit?

A 20-as éveimben járva egy kórház folyosóján állva vártam, hogy az orvosok néhány öltéssel összevarrják a fiam fejét. Azt kérdeztem: „Mikortól nem aggódunk?” A nővér azt válaszolta: „Amikor már túl lesz a baleseten.” Édesanyám csak némán mosolygott.

A 30-as éveimben egy osztályterem kis székén ülve azt hallgattam, hogy az egyik gyermekem folyamatos locsogásával hogyan zavarja meg az órát és közben hogyan lépdel a rendszámtábla-gyártó kisiparosi álma felé. A tanár mintha a gondolataimban olvasna, mondta: „Ne izguljon, mindannyian átesnek ezen, később hátradőlhet, ellazulhat és élvezheti a társaságukat.” Édesanyám ekkor is csak némán mosolygott.

A 40-es éveimben rettenetes sokat vártam, hogy végre megcsörrenjen a telefon, hogy hazaérjen az autó, és hogy kinyíljon a bejárati ajtó. Egy barátomtól ezt hallottam: „Önmagukat keresik. Ne aggódj, néhány éven belül abbahagyhatod az aggódást. Felnőtté válnak.” Az édesanyám csendesen mosolygott.

50 évesen elegem lett a beteges, fáradt és védtelen énemből. Még mindig aggódtam a gyermekeim miatt, és ehhez hozzájött egy új ránc is. Nem tudtam eltüntetni. Az édesanyám csöndesen mosolygott. Továbbra is magamat okoltam a hibáikért, lesújtott az elégedetlenségük és lehangolt a csalódásuk.

Ismerőseim azt mondták, hogy amikor megházasodnak a gyermekeink, akkor véget ér az aggódásunk, és élhetjük a saját életünket. El szerettem volna hinni, de ilyenkor előjött bennem édesanyám szerető mosolya és egyre sűrűbben ismételt kérdései:
„Haloványnak látszol. Rendben vagy?
Hívj, amint hazaérsz. Rossz a hangulatod?”

Létezik, hogy a szülőket egy teljes életnyi aggódásra ítélték? Az aggódást fáklyaként adjuk tovább, mely aztán bevilágítja az emberi gyengeség és az ismeretlentől való félelem útvonalát? Az aggódás átok, vagy épphogy áldás, mely magasrendű élőlénnyé tesz minket?

Az egyik gyermekem az utóbbi időkben aggódva esett nekem: „Hol jártál? 3 napja hívlak és nem vetted fel. Aggódtam!”
Boldogan mosolyogtam. Megkapta a fáklyát…

.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*